Előszóként szeretném megköszönni azt a temérdek pozitív üzenetet és hozzászólást, amit az előző bejegyzésem után kaptam. Nagyon jól esett, és muníciót adott ahhoz, hogy továbbra is foglalkozzam azzal, amit szeretek. Így hát alig vártam, hogy legyen egy kis időm egyedül, és megszülethessen a történet folytatása, ami a családdá válásunkról szól.
Miután egy pár lettünk, nagyon hamar egy lakásban találtuk magunkat. Minden időnket együtt töltöttük, így egyszer csak az összes cuccunk egy helyen lett. 🙂 Nem bírtunk betelni egymással. Néhány hétig a munka sem ment túl jól, egyikünknek sem. Valahogy jó volt elmerülni ebben a mennybéli felhőben, ahová egymást emeltük, és nem akaródzott lejönni onnan. Azt hiszem, 3 hónap elteltével Krisztián állapította meg, hogy minden szép és jó, de „sajnos a szerelemből nem lehet megélni”, úgyhogy újra elkezdtünk koncentrálni a külvilágra, a munkára is. Megkezdődtek az együtt élős mindennapjaink.
Mivel tudtuk, hogy együtt szeretnénk leélni az életünket, megbeszéltük, hogy majd összeházasodunk.
Azt is megbeszéltük, hogy ez nekem fontosabb, Krisztián meglett volna enélkül, neki így is jó, de úgy is. Legyünk őszinték, sokan vannak ezzel így. Elmondta nekem őszintén, hogy mivel nagyon szeret, és tudja, hogy nekem ez fontos, szeretné velem megélni ezt a szép eseményt, így egyszer el fog venni feleségül. Elhatároztuk, hogy előtte egy évig együtt élünk, ennyi idő alatt ugyanis kiderül, ha valamiért mégsem lennénk kompatibilisek. Nem vettünk zsákbamacskát, ez tény. 🙂 Egy év együttélés után kérte meg a kezem. De ne szaladjunk ennyire előre!
Ez alatt az egy év alatt különböző fázisokon ment át a kapcsolatunk.
Sokat buliztunk, nyaraltunk, síeltünk, motoroztunk. Kiderült, hogy az a férfi, akit kislányként elképzeltem magamnak, és úgy tűnt, hogy csak a mesében szerepel, mégis létezik!
Csak hinni kellett, és persze egész konkrétan megfogalmazni, milyen legyen Ő.
Miután megtaláltam, mindig az Átkozott boszorkák című, Sandra Bullock film jutott eszembe. Érdemes megnézni, mert akit ő elképzelt, szintén lehetetlennek tűnt, mégis rátalált. Üzenem azon nőtársaimnak, akik csak rossz kapcsolatokat és csapodár pasikat látnak maguk körül, hogy csak rajtuk múlik, milyen párt teremtenek maguknak!
Ez alatt az egy év alatt mindent megéltünk, amit kettecskén meg szerettünk volna.
És ezek az együtt átélt események hozzásegítettek ahhoz, hogy megpróbáljak felnőni ahhoz a tudatossági szinthez, ahol akkor már Krisztián (ismert kineziológusként, segítőként) tartott.
- először kisebbségi érzésem volt, úgy éreztem, semmit nem tudok, mindent rosszul reagálok le, mindent rosszul teszek/gondolok. Minden nap, minden szituációban, minden reakciómra visszajelzést adott. Huhh. Őszinte leszek, nehéz volt. Rengeteget sírtam. Nem miatta, magam miatt. Láttam, hogy hol tart Ő, hogy kezeli a helyzeteket, milyenek az emberi, családi kapcsolatai, milyen rendezett az élete, és hogy minden cselekedetének, érzésének, gondolatának és szavának teljes tudatában van. És minden, amit mondott nekem, igaz volt, és szíven ütött. Aki volt nála már konzultáción, tudja, mit éreztem. Csak ez egy kicsit töményebben jött, minden nap, minden helyzetben. 🙂 Meglátni a korlátaimat egy olyan ember tükrében, akit a legjobban szeretek, és ezért vitának helye nem volt a részemről… Kemény volt! Megkértem rá, és persze ő is látta, hogy időt kell hagynia nekem, hogy feldolgozzam a visszajelzéseit. Hogy az egóm is feldolgozza, inkább így fogalmazok. Mert sokszor az eszemmel tudtam, hogy igaza van, az érzelmeim mégsem hagytak békén. Persze nem veszekedtem vele, hiszen tudtam, hogy butaság lenne. Csak sírtam. 🙂 Nem keveset, hanem legalább jó sokat. 🙂
- Voltak olyan meglátásai, amelyekkel évekig nem értettem egyet. Aztán egyszer csak megértettem. Egyre inkább elsimultak, kiegyenlítődtek a dolgok.
- Aztán szépen fokozatosan felzárkóztam. Megtudtuk, hogy melyek azok a helyzetek, amikor nem segítőként, hanem egyszerűen FÉRJként kell jelen lennie. Olyankor az elején mindig mondtam, hogy „NE kineziológiázzál itt nekem, te a férjem vagy, most inkább veszekedni akarok egy jót!” J És ez működött, működik most is.
- Mióta szülővé váltunk, sokkal inkább egyenrangú partnerei lettünk egymásnak. Nem véletlen, hiszen ez egy olyan új szituáció mindkettőnk életében, amelyet együtt kell tanulnunk. De ugorjunk vissza egy kicsit a leánykéréshez, ahol korábban abbahagytam…
Rómában, a Trevi kútnál szerette volna megkérni a kezem, de a helyzet annyira fura volt neki is, úgy izgult, hogy inkább előtte túlestünk rajta. 🙂 Egyik nap munka után elvitt Székesfehérvár mellett egy szép helyre és elkezdett a zsebében kotorászni. Én nem tudtam, hogy mi lesz, csak láttam rajta, hogy valami nem szokványos jár a fejében. Egy pillanatig azt gondoltam: „ennyi volt, most biztos ki fog rúgni, valami nincs rendben.” 🙂 Aztán elővette a gyűrűt, és feltette a kérdést. Sírtam, persze igent mondtam. Ekkor mesélte el, hogy lefoglalt egy római utat, menjünk el és ünnepeljük meg, mert most egy kő esett le a szívéről, és így már nyugodt lelkiállapotban utazhatunk el együtt. Amikor odaértünk a Trevi kúthoz, boldog voltam, hogy nem ott állt elő a farbával! Kb egymillió japán turista kattintgatta a masináját a látványosságnál. Hálát adtam, mert igazán nem vágytam arra, hogy ezt a szép, intim pillanatot egy nemzetközi üdvrivalgás kíséretében kelljen átélnem.
Egy évvel későbbre tűztük ki a lakodalom időpontját, hogy legyen idő nyugodtan szervezkedni. Volt is rá idő, de az utolsó pár nap így is olyan pörgős volt, hogy nagyon elfáradtunk. Megbeszéltük, hogy ez nagyon szuper, de azért többször ne csináljuk. A lakodalom csodálatos volt, felejthetetlen élmény és boldogok vagyunk, hogy nem hagytuk ki. Valahogy pont olyan volt, ami hozzánk illett, és mindkettőnknek jó érzés azóta is azt mondani, hogy Ő az én FÉRJEM, én pedig az Ő FELESÉGE vagyok. Ez nekünk így lett teljes. Egy darabig. Persze ősszel mentünk nászútra, Prágába, ami szintén csodás volt.
Ott már éreztük, hogy mégis valami hiányzik. Vagyis valaki. 🙂
Folytatása következik…
Legutóbbi hozzászólások