Már az esküvő előtt éreztem, hogy anyává szeretnék válni, és Ő az a férfi, akinél jobb apát a gyermekemnek nem kívánhatnék. Onnantól kezdve mindenhol terhes nőket láttam, és boldog kisbabás családokat. Benyomódott nálam az anya-gomb, visszafordíthatatlanul!

Egyből beindult a baba-projekt, ami azon kívül, hogy a lehető legtöbbször adtunk lehetőséget testi szinten a fogantatásnak 🙂 – spirituális szinten is megnyilvánult (aki nem hisz ezekben, az hagyja ki a dőlt betűs bekezdést):

Elkezdtem a lelkecskét hívogatni magamhoz. Elképzeltem, ahogy a kis angyalka leszáll az égből és beköltözik a pocakomba. Megtisztítottam, feltöltöttem szeretettel, fehér fénnyel a méhemet, és sok szeretettel vártam, hogy jöjjön a lakója. Úgy képzeltem, mintha kis puha ágyacskát vetnék neki odabent, és vizualizáltam, ahogy otthonra lel bennem. Munkába menet, vezetés közben volt időm ráhangolódni, mindig Bagdi Bella HOPONOPONO-ját hallgattam, és alázattal kértem a fentieket, hogy engedjék őt hozzám.

Nem váratott magára, a következő hónapban jött is. Amikor megcsináltuk a terhességi tesztet, és pozitív lett, nem is tudom leírni, mit éreztem. Boldog voltam, de valahol olyan természetes is volt az egész, nem pedig euforikus, ahogy korábban képzeltem. Krisztián is így volt vele. Hívtuk, jött, oké, várjuk sok szeretettel, hogy megszülessen.

Ez volt a második bizonyíték az életemben, hogy a gondolatnak tényleg teremtő ereje van! (Az első a férjem megtalálása volt, ezt ebben a bejegyzésben elmeséltem http://tudatoseletunk.hu/hogyan-talaltunk-egymasra/ )

Azt egyből tudtuk, hogy Bogi lesz. Nem volt kérdés se a neme, se a neve felől. 🙂 Ezekben valahogy biztosak voltunk, és azt is felvázoltuk, megfogalmaztuk magunknak, hogy milyen édesapja és édesanyja szeretnénk lenni. A terhesség valóban áldott állapot volt, életem egyik legcsodálatosabb időszaka, gondtalan és kicsit naiv. 🙂 A szülés természetesen zajlott, de a szülésélményem nem az előtte olvasott „Orgazmikus szülés” c. könyvben olvasottak szerint történt. Nem volt részem gyönyörben (sajnos), de fájdalomban annál inkább. Arra emlékszem, hogy vajúdás közben ránéztem Krisztiánra és azt mondtam: „Eeeezt egész egyszerűen NEM LEHET ELVISELNI!” 🙂 Nem részletezem tovább, örültem, hogy nem tartott 12-24 órát, és boldog voltam, hogy végül vége lett, és magamhoz ölelhettem Bogit. Őt megpillantani leírhatatlan boldogság volt. Olyan gyönyörűnek láttam, hogy nem is tudtam mást mondani, csak sírva áradt belőlem, hogy „Jaaaaj, de aranyoooos!” 🙂 Ránéztem apára és Ő is könnyezett. Nem tudott sokat segíteni közben, de nagyon jó érzés volt, hogy jelen van, és Ő is részese ennek a csodának. Máshogy el sem tudtam volna képzelni.

Szóval APÁS SZÜLÉS FOREVER!

Az első pár nap hormonok által vezérelve, mámoros-szerelmes boldogságban telt. Szoptatás jól ment, külön ágyikóban altatás jól ment. Pacsi! 🙂 Aztán jött a hasfájás, – csak egy-két hét, nem volt vészes – aztán a fogzás, ami korán kezdődött és bő másfél éven keresztül, megállás nélkül zajlott. Nem aludtunk majdnem 2 éves koráig, egy éjszaka sem igazán. Fáradtak voltunk, de csináltuk, tőlünk telhetően a legjobban.

Bogi másfél éves kora körül a viselkedésével is problémák adódtak.

Annyira nehezen kezelhetővé vált, hogy azt láttuk, nála minden nevelési módszer és ötlet csődöt mond. Olyan dühkitöréseket produkált minden nap, hogy rossz volt nézni, mert látszott, hogy még nincs tudatában, csak kínlódik, és nem tudja megfogalmazni, mi a probléma. Lenyugtatni sem tudta egykönnyen magát, féltettem a testi épségét, mert egy órán keresztül képes volt magán kívül lenni. Én már aggódtam, hogy valami idegrendszeri baja van. Minden nap 5-kor kelt és délután semmiképp nem akart aludni. A kevés alvás miatt viszont nem bírta jól a külső ingereket, hamar elfáradt az idegrendszere. De nem dőlt ki, egyszer sem!  Hatékony módszerei voltak önmaga ébren tartására. (Ha nem látom, biztos nem hiszem el…) Őt soha nem tudtuk gyönyörködve nézni, ahogy alszik, mert mindig korábban kelt, mint mi, és amikor végre elaludt, akkor meg korom sötét volt, mert másképp nem tudott lenyugodni. Minden ingert ki kellett zárni ahhoz, hogy el tudja engedni magát.

Na, ez volt az igazi próbatétel a kapcsolatunkban.

Milyen próbatétel? KIKÉPZÉS! 🙂 A barátaink, akik ekkor láttak minket, azt hitték, el fogunk válni, vagy öngyi leszek. Pedig egymással az égvilágon semmi bajunk nem volt, csak a fáradtságnak és a tehetetlenségnek köszönhetően nem volt energiánk egymással foglalkozni. És a kisgyermekes korszakot sem tudtuk úgy megélni, ahogy az idilli történetek mesélik. Túlélésre mentünk és arra, hogy ne rontsuk el a gyereket „csak azért”, mert elfáradtunk és elfogyott a türelmünk. Ennél azért szülőként is tudatosabbak voltunk, már akkor is. Tudtuk, milyen személyiség Ő, sokban hasonlít Krisztiánra. Nála a tekintély-elvű nevelés csak olaj a tűzre, és ront a helyzeten. Olyan kicsi volt, hogy még nem fogta fel, mi történik, így a tettlegesség eleve (és amúgy is) ki volt zárva, pedig kaptunk erre vonatkozóan (is) tippeket. Látszott rajta, hogy aki a legjobban szenved ebben a helyzetben, az Ő maga.

Az egyetlen, amit tehettünk, hogy kitartottunk, és hetente egyszer kettesben maradtunk, hogy aludhassunk végre egyet.

Nagyon szeretett a mamáéknál aludni, úgyhogy ez tökéletes megoldásnak bizonyult. Ezek a heti egyszeri esték viszont nem úgy teltek, ahogy azt az ember eltervezi. Nem volt közös wellnesselés a fürdőkádban, filmnézés közben borozgatás, majd túlfűtött egymásnak esést követő, órákon át történő szerelmezés. Az kimaradt. Kicsit megpróbáltunk beszélgetni, egymásra hangolódni, és gyorsan alvás előtt kicsit összebújni. Valahol olvastam erről egy furát: az első gyerek a legjobb fogamzásgátló, és valójában a viselkedésük mögött az az ok is meghúzódik, hogy semmiképp se szülessen kistesó. Van benne valami! Tényleg nem tudom, hogy hogyan fogannak a második babák, ez nálam a múlt ködös homályába vész… 🙂

Aztán mielőtt eljött volna Bogi második szülinapja, megszületett Mia.

Így terveztük, legfeljebb két év korkülönbséggel. Mikor lehetőséget adtunk neki, jött is Mia azonnal, Ő sem váratott minket. Boldogok voltunk és hálásak, hogy ilyen szerencsések vagyunk. Tudtuk, hogy kettő babát szeretnénk, nem volt kérdés. Tudtuk, hogy kis korkülönbséget szeretnénk, hogy hamar összenőjenek, és igazi játszópajtásokká válhassanak. Minden a terv szerint alakult. Milyen jól hangzik! 🙂 (Utólag azt mondom, ezek után HŐSÖK vagyunk, hogy bevállaltuk…) Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nem jól vagyok. Elfáradtam, kimerültem. Jött az érzelmi hullámvasút, depresszióba estem, és itt értékelődött fel még jobban a férjem (és a családom) szerepe az egészben. Hogy hogyan, az már a következő bejegyzésem témája lesz. Akit érdekel, tartson velem legközelebb is!

Share This