Bevallom, ez a nagy büdös helyzet most itt minálunk. Az elmúlt pár hétben Krisztián többet dolgozott a szokásosnál. Sokszor este 9-kor ér haza. Ez még a jövő héten is biztosan így lesz. Tudom, ez most egy ilyen időszak, sok kliense van, sok a felkérés, előadás, ami nagyon jó. Büszke vagyok rá, hogy ennyi embernek tud segíteni, és hogy egyre jobban keresik, elismerik a munkáját. A befektetett munka anyagilag is megtérül, aminek szintén nagyon örülök, hiszen a GYEDemből mondanom sem kell, milyen vaskos havi jövedelemmel rendelkezem. 🙂 Mégis az van, hogy én ezt nem jól viselem. Érzem, hogy amikor hazajön, olyan késő van már, hogy nem tudok, nincs erőm ráhangolódni, beszélgetni, ráfigyelni, hozzábújni. Úgy érzem, ilyenkor fáradt vagyok őt „szeretni” is. A gyerekek közül egyik sem az a „betakaromjóéjtpusziéskijövök-típus, nehezen és későn alszanak el, percenként tapogatnak, hogy még ottvagyok-e. Külön szobában alszanak, tehát ezt kétszer egymás után játsszuk el, ha nincs itthon apa. 🙂 Az ember igyekszik a vaksötétben, csendben töltött időt hasznosan eltölteni. Én többnyire meditálok, vagy az éppen aktuális életcélomat programozva agykontrollozom, önfejlesztek, intimtornázom, másnapi terveket szövök, és hasonlók, de mindig elérik azt a pontot, amikor már elfogy a türelmem, és onnantól nyugtatgatom magam, hogy „bírdkimégegykicsit”, „mindjártelalszik”, „mélylevegőketvegyél”, „nehúzdfelmagadmertakkortovábbtart”, „örüljnekihogymégszükségvanrád”,”későbbmégvisszasírodezt”, „najólvanmostmáraztánkimegyek” satöbbi. Amikor végre elaludtak, kijövök a szobájukból, és sóhajtok magamban: „Veszettül imádom őket, de olyan jó, hogy csak ketten vannak!” 🙂 Ez mélyen megerősít abban, hogy egész biztosan kimaxoltuk Kolleréknál a létszámot. Persze Krisztián olyankor még éber, pörög, kell neki még egy-két óra, mire el tud aludni. Még mesélné, milyen jó napja volt, kérdezi, hogy mi volt velem, beszéljük meg, mi lesz holnap, és hogy esetleg egy kis entyempentyem? 🙂 „Tyű, ez ám a hitvesi összhang!” – gondolom magamban. Rájöttem, mi a baj velem. Nincs rajtam egy funkcióváltó gomb, amit benyomhatnánk, és azonnal átválthatnék leszuperáltanya-verzióból a szexistennő-módba. Ezzel pedig azonnal rendelkezésre állhatnék. Ennek híján viszont ilyenkor legtöbbször kosarat kap, megfordulok, morgok egy „nemkéneilyenkésönhazajönni”-t és elalszom. Akkor nincs is ezzel baj, amikor a jól bevált heti rend működik, mely szerint egyik este van apa, másik este nincs apa, majd megint van apa. Ezt a rendszert be tudtam fogadni, bevált. De vannak időszakok, mint ahogy most is, amikor több a munka, és kénytelen vagyok többet nélkülözni Őt. Már nevetek magamon, amikor észlelem az elvonási tüneteket. Pont úgy viselkedem, mint Ő, amikor kicsit valamiért kevesebb a szex. 🙂 Mint két frusztrált p.csa, úgy viselkedünk egymással ilyenkor. 🙂
Szóval jelen pillanatban felértékelődött bennem az együtt töltött idő értéke. Csak azért bírom ki az ilyen ínséges időszakokat, mert tudom, hogy amikor eleget együtt vagyunk, helyrebillen a lelkem, és úgy sokkal könnyebb nekem őt igazán szeretni. Könnyebb feleségnek, nőnek lenni mellette. Könnyebb ráhangolódni, feléje szeretetet, szerelmet kifejezni.
Ahhoz tehát, hogy egy párkapcsolat hosszú évek után is tartalmas, érzelmekkel teli legyen, a kommunikáción és a szexualitáson kívül a másik fontos alaptényező egyértelműen az, hogy mennyi közös élményünk van együtt, amire később jó érzésekkel visszaemlékezhetünk. Amikor együtt töltjük az időnket, akkor pozitív élményekkel töltjük meg magunkat, és ezeknek a sorozatos pozitív élményeknek a hatása összeadódik.
Számos kapcsolatban látom, hogy az a legfőbb és szinte egyetlen probléma, hogy a pár tagjai nem töltenek el elegendő időt együtt, kettesben. Csodálkozva veszik észre, hogy valahogy eltávolodtak egymástól, és nem értik, hogyan történhetett. Most már tudom: egy kapcsolat sem működik évtizedeken keresztül MAGÁTÓL! Rengeteg munka van benne, és sok-sok energiát töltenek bele azok a párok, akik 20-30 év után is szeretetben, jó kapcsolatban élnek együtt. Aki azt hiszi, és arra vár, hogy azok az érzések, melyeket az elején érzett, maguktól fennmaradnak az évek során, az hatalmasat téved. Nézzünk körül, és beszélgessünk olyan párokkal, akiknél azt látjuk, régóta jól működik a kapcsolatuk. Egyikük sem fog arról beszámolni, hogy minket bizony egymásnak teremtettek, és soha, semmit nem teszünk azért, hogy ennyi év után is ilyen szerelemben tudjunk együtt élni.
Amikor az elején még minden jól működik, akkor bizony könnyű pozitívan megélni a kapcsolatot. Amikor viszont jönnek megoldandó feladatok, krízisek, komolyabb gondok kettőnk között, akkor tudunk a közösen megélt pozitív élményekhez visszanyúlni, azokból merítkezni. És bizony, a minőségi időbe az is beletartozik, hogy leülünk, és megbeszéljük, összefogunk, és közös erővel megoldjuk a felmerült problémákat. Együtt túljutunk a nehézségeken. Ezek a pozitív és a nehézséget jelentő közös élmények egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy közelebb kerüljünk, csapattá kovácsolódjunk mi ketten, és ne csak az legyen a közös téma, hogy mit eszünk ma, és hogy mi volt a gyerekkel. Fontos, hogy a kettőnk érzelmei is folyamatosan közvetítésre kerüljenek. A pozitívak és a negatívak egyaránt.
Enélkül megette a fene…
Ui: a képen a legutóbbi kettesben töltött pár napunk felszabadultsága látható 🙂
Legutóbbi hozzászólások