Anyának lenni valóban a legnagyobb boldogság ezen a világon. Amikor az ember lánya megérik arra, hogy anyává váljon, nincs olyan dolog, amit ne tenne meg annak érdekében, hogy ez sikerüljön. Én is így voltam. Amikor megtaláltam a férjemet, szinte azonnal benyomódott az „anya-gomb” nálam is. Tudtam, hogy Ő az, akivel szülővé szeretnék válni, tehát nem volt pardon. Onnantól mindenhol szebbnél szebb terhes nőket, babakocsit tologató édesanyákat és édibédi kisbabákat láttam. Az egész valóságom megváltozott, és nem volt visszaút. Tudom, hogy nem tudtam volna elfogadni, ha a sors megfosztott volna ennek megélésétől, és ezért itt most fejet hajtok, és leszögezem, hogy minden tiszteletem, megbecsülésem és szeretetem azoké a (lelkükben már) édesanyáké, akiknek ez valami miatt nem adatik meg olyan könnyen. <3
Mielőtt az ember lányának gyermeke születik, számos olyan dolog van ezzel a témával kapcsolatban, amiről fogalma sincs, és számos olyan, amiről viszont szilárd elképzelése van azok alapján, amiket a környezetében lát másoknál. Én mindent összegyűjtöttem, hogy mik azok, amiket én biztosan nem úgy fogok csinálni. És minden olyasmit is igyekeztem összeszedni, amit jónak láttam, és alkalmazni szerettem volna az én gyermekemnél is. Aztán ehhez képest jött a kemény valóság, mely olyan nagy tanítás volt nekem, hogy még most is beleszédülök, ha eszembe jut…
1. meglepi: Nem biztos, hogy a szülés lesz a legnehezebb…
Én bizony elolvastam egy csomó könyvet a szülésről, mert a terhességem alatt úgy gondoltam, hogy az lesz a legnehezebb, és arra kell a legjobban felkészülnöm lelkileg. 🙂 Hát, nagyot tévedtem… A kedvencem így utólag, amin máig jót tudok nevetni, ha meglátom a polcon, az Orgazmikus szülés című könyv. Ajánlom mindenki figyelmébe, szívesen kölcsönadom, nekem már nem lesz rá szükség. Jó kis könyv, nincs vele baj, csak azért jobb arra is felkészülni lélekben, ha az élmény valahogy mégsem annyira lesz orgazmikus. 🙂 Nekem legalábbis egyik szülésem alatt sem jött el ez a csúcspont, pedig árgus szemekkel figyeltem közben. Persze csak az elsőnél voltam ilyen naiv, a másodiknál már tudtam, hogy mire számíthatok… Mindenesetre irigylem azon nőtársaimat, akik háborítatlanul, ősanyaként, a belső hangra figyelve, erre a csodálatos, emberfeletti erőket megmozgató folyamatra hangolódva, orgazmikusan hozták világra gyermekeiket. Tegye fel a kezét, van itt ilyen?! 🙂 Mindenkinek ilyet kívánok, tényleg! Én ehhez képest csak arra emlékszem, hogy az első szülésemnél, az egyik fájásnál megfogtam a férjem kezét, és azt mondtam neki: „BASSSSZKI, ezt egyszerűen nem lehet elviselni!!!” (Szerencsétlen, nagyon sajnált, aztán mivel nem tudott segíteni, elkezdte sms-ben szervezni a tejfakasztót. Hát van itt igazság a földön?!) A második gyermekem világrajövetelénél még ennyire sem voltam pátoszos hangulatban. Miután nagy nehezen kibújt (mert ugyebár ezt még nem is meséltem, hogy Mimi olyan hosszú volt, hogy kitolás közben megkérdeztem a férjemtől, mieeezugyenemegyzsiráááf?!), örültem, hogy elvitték tőlem egy kicsit, annyira elcsigázott voltam. Nem volt eufória, mint Boginál, csak a kimerültség. Akkor felnéztem a szülőszoba plafonjára, és azt mondtam magamban: „hála istennek túlvagyok rajta, többet ide nem kell jönnöm, teljesítettem, amit vállaltam, ennyi volt, kössenek el, viszlát.”
Persze nyilvánvaló, hogy most már nem így érzek, hiszen ennyi idő távlatából csodálatos visszagondolni az első pillantásra, amikor megláttam őket. Az érzés, amikor a mellkasomra fektették a babácskáimat, semmihez sem fogható, szavakkal le nem írható, és valóban nekem is maga a csoda. Soha, semmiért nem cserélném el ezeket az élményeket. Itt is volt valami meglepő: mégpedig az, hogy a szutykos, ráncos, mindenféle színű kis manócskáknak a magzatmáztól olyan ennivalóan édeskés illata volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
2. meglepi: A szoptatás a természet ajándéka, a világ legtermészetesebb dolga, bárki képes rá.
Necsessz, tényleeeg? Ki találta ezt ki?! Hol van az leírva, hogy a csecsbimbó első beszippantása olyan mennyei élmény, hogy valóban csillagokat látsz? És lehet, hogy ez hónapokig így is marad?! Sokat olvastam erről is. Mindent úgy csináltam, ahogy egy könyvben olvastam. Adtam cumit neki, mert a kismamablog azt írta, hogy nyugodtan adjak, amikor már csak komfortszopizik. Aha, egyrészt jó volt, mert így be tudtam tenni a kiságyba (ugyebár én különalváspárti volnék, aztán lett egy másik gyerekem is…), mert legalább ezt követően nem tudta jól beszívni a csecset, tehát továbbra is fájt a szoptatás, úgy néhány hónapig! Nem adtam fel (szuperanyuvagyok), 10 hós koráig szopizott. Megváltás volt a hozzátáplálás. Megváltás volt, hogy szeretett enni mindent. Megváltás volt, hogy magától hagyta abba. De boldog vagyok, hogy kitartottam, és legalább eddig sikerült. 🙂 (Most pedig már mindig elönti a szívemet a gyönyör és a szeretet, ahogy visszanézem a képeket, és látom magam előtt, ahogy szopiztak a kislányaim. Most már én is csodának tartom… A dolgok valahogy tényleg idővel a helyükre kerülnek…)
3. meglepi: A másodiknál már sokkal könnyebb a szülés és a szoptatás is.
AHA!? Tényleg?! Kinek? Az első dedhez képest a második érzésem szerint kétszer akkora volt, szóval a bejáratott alagút is szűknek bizonyult. Köszi a biztatást! 🙂 Az első dedhez képest a második nem fogadta el a cumit, meg hát a másik könyvben meg az volt, hogy ne is adjak, hogy ne fájjon a csecs. Valahányezredik éjszakán könyörögve tuszkoltam a szájába, amikor már órák óta nem csatlakozott le rólam. Bezzeg neki nem kellett! Okosgyerek… – gondoltam magamban büszkén, miközben sírtam a fáradtságtól. Aztán ez is jól alakult, hiszen őt legalább nem kellett a közösségbe kerüléskor a cumiról nagy nehezen leszoktatni, mint a nővérét. (Na erről is tudnék mesélni, de ide ez most nem fér bele…)
4. meglepi: A gátvédelem-tévhit
Ezt is olvastam, hogy milyen szuper gátvédelemmel szülni. Az első szülésem közeledtével így hát lelkesen masszíroztam a gátamat az erre szánt bio olajkeverékkel. Büszke voltam, hogy milyen előrelátó vagyok! A hasamat is az ebből az ORGANIKUS termékcsaládból származó, levendulás olajkeverékkel kenegettem, hátha nem lesz rajta heg. Az nem is lett, no de legalább a parlagfű allergiám jól érezte magát, mely a levendula és egyéb gyógynövények hatására aktiválódott. Nem csak a szokásos náthás tünetekkel, hiszen egy kismama az átlagnál érzékenyebben reagálhat, ugyebár. Piros pöttyös lett a hasam, a karjaim és az egész arcom, a gátam pedig veszettül viszketett! Ja, hogy abban is volt levendula? Kösszépen, kuka!
A gátvédelemről is megváltozott a véleményem a második szülésemnél, miután olvastam olyan sztorikat, amelyek arról szóltak, hogy ami egyszer nagyon kinyúlik, az bizony képes úgy is maradni ám! Tölcsér alakú, tátongó alsó fertályok rebegtek a szemem előtt, amikor varrás közben kértem a doktornőt, hogy „Ugye olyanra varrja, mint amilyen új korában volt?!” Nevetett, pedig én nem vicceltem! Ezúton is köszönöm neki, hogy olyanra varrta… 🙂
5. meglepi: A babák valójában nem szeretnek aludni.
Ezt a szívást… Valahogy erre sem emlékszem korábbról, hogy valakinek ne aludt volna a babája. Az enyémek bezzeg… két nemalvós is jutott nekem, így potom 5 évig nem sikerült aludnunk, amitől bevallom, rendesen kikészültem. Aztán rájöttem, hogy nem is csak a nemalvástól készültem ki, hanem attól, hogy minél fáradtabb voltam, annál jobban felhúztam magam mindenen, legfőképp azon, hogy mármegintnemaludhatokbasszus. Szóval leginkább saját magamat készítettem ki. Ez is meglepetés volt… Amint elfogadtam, hogy nem alszom annyit, amennyit elegendőnek véltem, máris a helyére került minden. Tehát megint mindennek én voltam az oka. Natessék.
6. meglepi: Nem igaz, hogy minden nehézségnek egyszer végeszakad…
Na persze! Ez az első egy évre biztosan nem igaz, hiszen egyik nehézség jön a másik után, és bizony egymásba érnek. Nálunk legalábbis nem voltak hasfájós, fogzós, idegrendszer-fejlődős, mozgásfejlődésmiattnemalvós, dackorszakos „időszakok”. Egyáltalán mi az, hogy időszak? Nekünk az egész egy egybefüggő maszlag volt, amit tényleg nem tudom, hogyan éltünk túl. Nem volt közte nyugi, és átaludt éjszaka sem. (De legalább mindig volt mire fogni, hogy most miért olyan nehéz.) Mindkét gyermekem ingerkereső, aktív, érdeklődő, izgága, aludni nem akaró baba volt. Egyszer olvastam egy cikket a többemberes babákról, és akkor valamelyest megnyugodtam. Bogi abszolút beleillett ebbe a leírásba. És a szuperérzékenybe is. Megnyugodtam, mert sokáig azt hittem, én vagyok a béna, és nálam tehetségtelenebb anya nincs is ezen a bolygón. Aztán rájöttem, hogy tökmindegy hogy hogyan nevezzük, milyen címkét aggatunk rá. A helyzet az, hogy valóban azon múlik minden, hogy ÉN hogyan érzem magam. Ha el tudom fogadni, hogy nem úgy van, ahogy én akarom, ha rábízom magam a történésekre, és megpróbálom derűvel, esetleg némi humorral felfogni a dolgot, máris szebb jövőkép dereng fel előttem. De bevallom, abban a drámai 4-5 évben, ami ilyen sűrű volt a két kicsivel, olyan mélyre temettem a humorérzékemet, hogy máig nem tudom, honnan áshattam elő újra.
7. meglepi: A gyermek nem alkalmazkodik a család már kialakult életéhez!
Lehet, hogy vannak ilyen babák, az enyémeknek nem sikerült. 🙂 Bármennyire próbáltam őket „szoktatni” bármihez, nem ment. Nekik ugyanis születésüktől fogva igen erős akaratuk, és elképzelésük volt saját maguk vonatkozásában. Ha fejen pörögtem, akkor sem lehetett őket „szoktatni”. Ez a szó máig kiveri a biztosítékot nálam, mert az okoskodók, akiknek nem ilyen gyerekeik voltak, előszeretettel használták… Nem is tudom, mi inkább összehangolódtunk, valahogy az évek alatt szépen kialakult az életünk, a szabályaink, a határaink. Anélkül, hogy idomítani kellett volna hozzá bárkit…
Ahogy írom a történetet, számos meglepi jut még eszembe, úgyhogy itt most berekesztem egy kicsit a monológot, és a következő cikkemben folytatni fogom az emlékezést.
Addig szívesen olvasnám hozzászólásban a ti történeteiteket, hogy számotokra mi volt a legváratlanabb az egész időszakban. Ha van kedvetek, osszátok meg velem.
Legutóbbi hozzászólások