A JELEN-ben lenni

A JELEN-ben lenni – miért ilyen nehéz ez?

Bármennyire is figyelek, és tudom, hogyan működik ez, kihívás nekem. Figyelem a légzésemet. Ezzel elérem, a MOST-ban vagyok. Becsukom a szemem, befelé figyelek. Remek. Kéne egy stopper, vajon hány másodpercig tart? 🙂 Mert mindig történik valami, ami az embert kizökkenti, de miért? Többnyire azok a fránya gondolatok. Jönnek, és elrepítenek. Visszazuhanok a múltba, vagy huss a jövőbe. Észreveszem. Körülnézek. Figyelek. Látom a kis tündéremet, ahogy játszik a napfényben. Látom a napfényt, ahogy játszik a színes leveleken. Elámulok. CSODA! Egy pillanat. Aztán eszembe jut: szakdolgozatot kéne írnom. Angolt kéne tanulnom. 🙂 Itt tartok most. Élvezem az őszt, imádom ilyenkor, ajándék ez a napsütötte színes, illatos, leköszönő világ. Mindennek olyan más színe van… káprázatos. Pár percig beszippantom, aztán jön egy gondolat, és megyek is tovább. Próbálom gyűjteni ezeket a perceket. Kétszer is eljutottunk a napokban kirándulni a természetbe, többnyire ott jobban sikerül kikapcsolnom. (Tanulság: Máskor is megyünk!) Ti hogy csináljátok? Nektek is csak percekig megy? Folyton azon kapom magam, hogy gondolkodom. Főleg mostanság, hogy tornyosulnak a tanulnivalók felettem. És most, hogy végre élvezhetném, hogy itthon vagyok a Kétévesemmel, máris „repülök” tovább a felnőtt-létbe. Jövő héten kezdi a bölcsit. Eljött ez is. „ANYA, medek bölibe?” Minden nap megkérdezi, úgy várja. Istenem. Hogy örültem, amikor felvették néhány hete… Most meg számolom a napokat, hogy még mennyit vagyunk együtt. Tiszta agyrém. Amíg olyan végtelennek tűnt ez az időszak (ld. előző bejegyzésem) nehezen voltam képes értékelni. Most, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, máris hiányzik! Amikor velük voltam, folyton a munka hiányzott. Még el sem kezdtem dolgozni, máris hiányoznak a gyerekek és a férj. Ebbe bele lehet bolondulni. 🙂 Mindeközben tudom, hogy mindig úgy van jól, ahogy éppen van. Ez a bizalom megvan bennem. Mégis mindig magával ránt valami. Elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, mostantól még jobban figyelek erre/magamra.

Leültem szakdolgozatot írni, Négyéves oviban, Kétéves a mamánál. Hiphip-hurrá, egyedül vagyok. Arra számítottam, hogy majd megint elkalandozom a webáruházak világába, vagy kikapcsolódásként megnézem a facebookot, az emaileket (rendkívül fontos hírlevelek és webáruházas rendelés-visszaigazolások, vagy futár érkezéséről szóló értesítések hada), és megint nem haladok. De most ügyes voltam, órákat foglalkoztam a témával, jobban állok, mint gondoltam. Megy ez. Eleinte azért nehéz volt ráhangolódni, régészeti módszerekkel kellett a jól elásott felnőtt, szakmai szókincset előkotorni. 🙂 Talán sikerül.

Nézem az órát. Fél 3. Egyedül vagyok. Egy óra múlva mehetek az oviba érte. Tengernyi idő! Körülnézek. Mosogató dugig. Ház szalad. Reggel óta „szakdolgozok”. Kevés idő! Inkább írok egy cikket, mert rég írtam, és hiányzik. 🙂 Elbambulok. Kinézek a teraszra… Kiülhetnék a napsütésbe is, pihenni a hintán. Erkélyajtó nyitva. Látom, a levelek lebegnek, kellemes szellő jön be. Távol valaki füvet nyír. Nem zavar. A szemközti tanyán a szamár kiabál: I-ÁÁÁÁ! Szeretek itt lakni. Az ég meg olyan másmilyen kék… gyönyörű! Azon kapom magam, hogy a MOSTban vagyok. Nahát! Megyeeeez…. 🙂

Elmentem a MOSTba, sziasztok, MAJD jelentkezem! Nem is erről akartam írni. Már megint elkalandoztam… sebaj, MAJD legközelebb. Köszönöm, MOST jól vagyok!

Ha tetszett, kattintsatok ide is: www.tudatosparkapcsolat.hu