Hogyan élte túl a házasságunk a kis korkülönbséget?

Hogyan éli túl a párkapcsolat a tesók közti kis korkülönbséget?

Előző bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy amikor Bogi még be sem töltötte a két évet, terv szerint megérkezett Mia. A terhességre nem nagyon emlékszem, mert Bogi minden figyelmemet lekötötte, így észrevétlenül elrohant az a 9 hónap. Mia gyorsan született, ügyesen szopizott, erős, egészséges baba volt. A kórházban nyugodt voltam és boldog. Jó volt kettesben lenni vele. Aztán hazamentünk, eltelt egy-két hét. Kicsi hasfájás, korán kezdődő fogzás, nonstop szopizás, kevés alvás. Láttam, hogy nem úgy megy, mint ahogy elképzeltem, hogy Bogi meghatottan nézi a kistesót, majd örömmel hozza a pelenkát és segít a baba körüli teendőkben. Teljes tagadásba ment át, Miát és engem kizárt az életéből, apát pedig kisajátította az elején. Amikor viszont látta, hogy fáradt vagyok és sebezhető, jött, és szívta a nem létező energiáimat. Minden helyzetben. És mivel fáradt voltam, nem volt türelmem semmihez. Ez oda vezetett, hogy ő is szenvedett, és én is.

Belekerültem egy olyan örvénybe, ami eszeveszett sebességgel húzott lefelé, és jó mélyre szippantott.

Nem tudtam már örülni semminek, csak a nehézséget láttam mindenben. Az igény szerinti szoptatás mellett döntöttem, és bármennyire jó érzés, hogy sikerült, nekem ez nehéz volt. Folytonos szoptatás volt az életem, Bogival pedig nem tudtam foglalkozni, mert éjszaka nem aludtunk eleget, így nappal zombi voltam. A két gyerekkel nem tudtam egyedül maradni, mert Bogi viselkedése pokoli volt. Testvérféltékenység?? Az mi? A tesójára ő nem volt féltékeny, bezzeg minket annál inkább büntetett.

Akkor derült ki számomra igazán, hogy Bogi mennyire nehéz eset.

Már a szülés előtt is meggyűlt a bajunk a dühkitöréseivel. Háborúban állt a világgal és önmagával is. Olyan erős ellenállás volt benne MINDEN és MINDENKI iránt, hogy ha nem az én gyerekemről van szó, biztos nem hiszem el. Nem túlzok, Miát egy éves koráig szoptattam, addig egyetlen egy szoptatás sem sikerült békésen, ha ott volt Bogi (pl két lábbal ugrált az ágyon, míg fekve szoptattam…cool!). Amíg Mia járni nem kezdett, és Bogi nem ébredt rá, hogy Ő nem csak egy kis kobold, aki ellopta anyát, hanem jéééé, játszani is lehet vele, addig egyetlen egy jó napunk sem volt. Sajnos ezt kell, hogy mondjam, minden túlzás nélkül. Az egyetlen, aki értette Bogit, és a lehetőségekhez képest a legjobban tudta kezelni olykor-olykor, az Krisztián. Ő tudta, hogy milyen érzelmi viharokat él át, mert bizony sokban hasonlított rá. 🙂 Én nem értettem. Anyu is mindig mondta, hogy nem érti, hiszen mi olyan jó gyerekek voltunk, ő még ilyet nem látott. Ettől még kevésbé tudtam elfogadni.

Azt éreztem, hogy csődöt mondtam anyaként, semmit nem tudok nála elérni, semmi nem úgy sikerül, ahogy én szeretném.

A sikertelenség és a fáradtság egy jó kis depresszióba vezetett. Pedig volt segítségem, anyuék 0-24 óráig MINDENBEN segítettek. A kaját házhoz rendeltük, a házat egy idő után – férjem unszolására – takarítónő tartotta rendben hetente. Nekem minden meglévő és nem létező energiámat lekötötték a gyerekek. Úgy hatott rájuk az állapotom és a helyzet maga, hogy mindegyik ki akart sajátítani magának. Mindig mindegyiknek én kellettem, és semmi nem volt elég. Nem volt jó, hogy egyik ül az egyik lábamra, a másik a másikra és együtt ölelem őket. Mindegyik EGYEDÜL akart az ölemben ülni, EGYEDÜL akart magának. Na, ebben elfogytam. Az alváshiány miatt az energiaszintem a béka segge alá került, és ehhez jöttek olyan helyzetek, amiket úgy éreztem, képtelen vagyok megoldani.

Ez lehetetlen! Mások hogy csinálják? Másnak hogyhogy megy, nekem meg nem?

Amint hármasban maradtam a két gyerekkel, abban a pillanatban kitört a botrány, és a két ordító, engem jobbra-balra ráncigáló gyerek között ültem én, a csődtömeg, és zokogtam. Úgy éreztem, nemhogy két, de egy gyerek sem való nekem, én erre nem vagyok alkalmas. Lehet, hogy hiba volt, nem így kellett volna? Mit csinálok rosszul, nekem ez miért ilyen nehéz? Ahogy körülnéztem, láttam, hogy mindenki segíteni akar, de nem tudnak. Azon kívül, hogy mindent megcsinálnak otthon helyettem, a két gyerek és az én kapcsolatomat nekem kellett rendezni. Átgondoltam, hogy mit tehetnék?

Rájöttem, hogy akkor van csak jó napunk, ha én jól vagyok.

Ez pedig csak rajtam múlik, ha alszom, ha nem. Sokat beszélgettünk Krisztiánnal. Mondtam neki, hogy külső segítségre van szükségem, olyanra, aki objektíven lát minket. Elmentünk egy kedves szülő-csecsemő konzulenshez, akinek felvázoltuk a helyzetet. Krisztián ebben is támogatott, eljött velem, pedig Ő tudta, hogy mi a probléma, mi a megoldás, mégis megértette, hogy nekem most erre van szükségem. A konzulens jól irányzott kérdéseivel sok mindenre rávilágított, elkezdtem kívülről figyelni magam.

Közben megpróbáltuk azt is, hogy kicsit több időt töltök Bogival kettesben. Többé-kevésbé működött is, de mivel Mia nem fogadott el cumit, csak cicin tudott megnyugodni, és a babakocsiban sem szeretett feküdni, ezért kb. teljesen hozzám volt kötve, nem sokat tudtam másra bízni. Aztán amikor napközben már nem szopizott (nem ért rá, minden érdekelte, mászni kezdett, stb.), éjjel annál többet. Ez természetes. Az első gyereknél nem jelentett volna gondot, de így… Nappal Bogi nem aludt, tehát abban segített Krisztián, hogy elvitte őt, hogy én tudjak pihenni. Az internet világába menekültem. Folyton önigazolást kerestem, hogy kinek ilyen nehéz még rajtam kívül. Azt kerestem, hogy valaki mondja már meg, hogy nem én vagyok a béna, oldozzon fel, vagy valami hasonló. Minden kisebb problémára egyenként kerestem a megoldást. Persze úgy istenigazából, jó görcsösen! Mindenféle szoptatást, altatást segítő, hordozós, fogzós csoportban tag voltam. Babaöbölben altatás, külön kiságy, nagy matrac a földön, mindent kipróbáltunk.

Az észveszejtő próbálkozásban mindvégig mellettem állt a férjem.

Látta, hogy kínlódom, finoman figyelte, hogy mikor, miben tud segíteni. Néha kijózanított, amikor szólt, hogy „Hahó, én is itt vagyok!”. Nem voltak nagy elvárásai felém, igyekezett a legfinomabb formában a tudtomra adni, hogy egy kicsit már neki is adjak magamból, ha tudok. Nem sokat tudtam, és őszintén megvallva, az a kevés is nehezemre esett.

No, itt kell résen lenni egy nőnek!

Itt mondtam azt, hogy amikor ebben a helyzetben a férfi félrelép, nem csak ő a hibás. Már mindent értettem. Megráztam magam. Tudtam, hogy ha nem veszek erőt magamon, baj lehet. Igyekeztem a férjemmel is kicsit foglalkozni, bármennyire nehéz volt az elején. Az ember, ha nem figyel, a gyerekek teljesen elvonják a figyelmét a párjáról, és persze a nőről, saját magáról is! Ezt nem szabad hagyni!

Elkezdtem kijönni az önfeladásból és a mártír szerepből.

Elkezdtem keresni azt a határozott, okos, talpraesett, sikeres nőt, aki azelőtt voltam. Akibe a férjem beleszeretett. Megtanultam NEMet mondani a gyerekeknek is. (Senki nem szólt, hogy ez ilyen nehéz, basszus!) Sokat meditáltam, lefekvés előtt, vagy amikor napközben sikerült pihennem. A youtube-on fellelhető vezetett meditációk lettek ebben segítségemre. Visszarepítettek egy magasabb rezgésszintre, ami igazán jól tudott esni. Elkezdtem kimászni a gödörből. Lassan, de biztosan. Rájöttem, hogy így nem lehet élni tovább. Saját magamnak keserítettem meg az életemet, az amúgy is nehéz helyzetet tovább rontottam azzal, hogy mindent én akartam irányítani. Nem tudtam elfogadni azt, ami van, hanem úsztam szembe az árral, erőből megfeszülve akartam mindent megoldani. Nem tudtam elővenni sem egy kis humort, sem egy kis lazaságot, ami ilyenkor segíthetett volna kimászni a sz.rból. 🙂

Elfelejtettem, amit azelőtt olyan jól tudtam, hogy a gondolatnak tényleg teremtő ereje van!

És ez a negatív gondolatokra ugyanúgy igaz…

Nem láttam, hogy az interneten folyton a szerencsétlen sorstársak táborát keresve nem érhetek el változást, ez egy csapdahelyzet, pillanatnyi ál-megnyugvást hoz csupán. Ezzel csak a problémára koncentráltam, és azt erősítettem. Amikor egy újabb, Krisztiánnal folytatott beszélgetés során erre rájöttem, ezen is változtattam. Megpróbáltam újra pozitív jövőképet vázolni magam elé. Megpróbáltam elfogadni a jelenlegi helyzetet, és úgy felfogni, hogy ez átmeneti. Megpróbáltam elképzelni, hogy nekünk is lehet jó életünk a gyerekekkel, annak ellenére, hogy most úgy érzem, ez nem család, hanem egy elmegyógyintézet, ahol mindenki megőrült, de legfőképpen én. 🙂

Nagy megkönnyebbülést hozott ez a felfogás!

És akkortájt elérkezett Mia első szülinapja is. Ekkor megbeszéltük Krisztiánnal, hogy az igazi változást az fogja hozni, ha Mia éjjel nem kap cicit, így én aludhatok. Nappal már eszébe sem jutott, szépen eszegetett mindent, tudtam, hogy itt az idő őt elválasztani. Nem tudtam, hogyan lesz erőm hozzá, mert éreztem, ha rajta múlik, bármeddig szopizna. Egy részem alig várta, másik részem sírt, annyira szerette ezt a fajta intim kötődést. De józanul átgondolva tudtam, hogy az intimitást újra a férjemmel kell megélnem, ha még sokáig házas szeretnék maradni. Úgyhogy eldöntöttem. Ebben is Krisztián segített. Esti cicin altatást követően átköltöztem Bogihoz, és Ő aludt vele éjjel. Az ébredésnél nem kapott cicit. Hallottam, hogy sírdogál, fájt a szívem, de meglepetésemre pár perc alatt visszaaludt. Jobban ment, mint gondoltam. Reggelig aludhattam, újjászülettem. Ezen kívül még kettő éjszakát kellett ebben a formában bevállalni. Addig még este cicin aludt el, mert erre nem találtam más módot. Aztán egyszer csak este is el tudott apával aludni. Egyik szemem sírt, a másik nevetett… de megkönnyebbültem. Onnantól kezdve mindannyian átaludtuk az éjszakát, és elindult a folyamat végre a pozitív irányba.

Nagyon nehéz volt az az egy év, de visszagondolva még ennek ellenére sem bántam meg, és nem csinálnék máshogy semmit.

Most már jól vagyok, és élvezem az anyaságomat végre! (Persze mint minden, ez is hullámzó…)

Mia mindjárt két éves, pont akkora, mint Bogi volt, mikor tesója született. Már látom, hogy nem vagyok rossz anya. Látom, hogy a legtöbb mindent jól csináltam, legalábbis a tőlem telhető legjobban.

Bogi egy extra szélsőséges gyermek, és én ezt nem tudtam, csak akkor döbbentem rá, amikor a másodiknál minden működött, ami az elsőnél nem. Már látom, hogy nem az én anyai kompetenciáim hiánya okozta a nehézségeket, hanem a küzdésem az árral szemben. Akkor jött a fordulópont, amikor egyszerűen elfogadtam, hogy Ő ilyen, Ő más. Elfogadtam, hogy neki több idő kell, több türelem, nála mindent úgy kell elérni, hogy azt érezze, ő akarja úgy. Nála a kreativitásnak olyan szintjeit kell előkaparni, amiről azt gondoltam, nincs is. Nála el kell tudni engedni, le kell adni az elvekből, nála alternatív módszereket kell találni. És ő az, akit sokkal keményebben, határozottabban kell nevelni, mint ahogy belőlem az ösztönösen jönne. Ő még azt a nagyon széles tűréshatárt is megtalálja, ami az apjánál van. Pedig az tényleg nincs közel! 🙂

Elengedtem az álomszerű képeket, ahol a nagytesó szerelmes tekintettel öleli újszülött hugicáját és anyukájával együtt fürdeti. Nálunk ilyenről szó sem volt, nekünk ehhez egy egész kollektíva kellett, hogy valahogy túléljük ezt az időszakot. És már azt is látom, hogy mekkora próbatétel ez a párkapcsolatnak. És boldog vagyok, hogy a miénk kiállta ezt a próbát is.  Sőt, úgy érzem, még erősebbé tette! És amikor azt látom, hogy az eddig elutasító Bogi finoman, kedvesen közeledik a tesójához, majd életében először gyengéden megöleli őt, igazi szeretettel, akkor azt gondolom, talán nem rontottuk el, és végre bezárt az elmegyógyintézet. VÉGRE IGAZI, NORMÁLIS CSALÁD LETTÜNK! 🙂 <3

Mindezek fényében azt üzenem minden jelenlegi és leendő kisgyermekes szülőnek, hogy LEGYETEK RÉSEN! Ne hagyjátok, hogy az anya- és aparobot teljes mértékben „kitúrja” a női és férfi éneteket. Muszáj tudatosan figyelni erre, és néha kettesben is időt tölteni, hogy ne múljon el a benneteket összekötő érzelem. Muszáj, mert ebben az időszakban az idő múlása olyan, mint egy vákuum. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy huss…eltelt.

Ha segítség kell: www.tudatosparkapcsolat.hu