ÚJ(ra) NŐ születik!

Jelige: #marmegintmivanvelem

Tudom, rég nem jelentkeztem, bocsi! Alkotói válságban voltam. 🙂 Na jó, nem, inkább „anyasági” válságban. 😀 Nem éreztem túl jól magam az utóbbi időben, és megfogalmazni sem tudtam, hogy mi a bajom. Csak azt vettem észre, hogy fogy a türelmem. És hogy nem jó valami. Nem vagyok a helyemen. Ingerült vagyok és türelmetlen. Nem okoz örömet a családommal töltött idő. Se a férjemmel, se a gyerekekkel. Nem vagyok képes velük játszani, nem jól kezelem a konfliktusokat sem. Pedig azért ez már egész jól ment eddig.

Mi a baj velem? Mi változott?

Az is nehezemre esett, hogy figyeljek magamra, a jelenben legyek, hogy egyszerűen csak elviseljem magam (és ezáltal a körülöttem lévőket is). Nem jó ezt így kimondani, de ez az igazság. Nehéz úgy szeretni, ha az ember nincs harmóniában magával, és még azt sem tudja igazán megmondani, hogy mi a gond.

Kívülről megnéztem magam:

szerencsés vagyok, van két szép, okos és ügyes gyermekem, jóképű, szerető férjem, segítő, szerető szüleim, és testvérem, barátaim (nem sok, de egy-kettő akad azért még), szép házam, jó autóm, egészségem. Minden adott hozzá, hogy boldog legyek. Mégis elégedetlen vagyok. Nem hogy elégedetlen, egy rakás csődnek érzem éppen magamat. Miért? Az is rontotta a közérzetemet, hogy nagyon tombolt a parlagfű-allergiám, és ettől is szenvedtem rendesen. De ez minden évben van, számítottam rá, nem ez a gond. Sokat rágódtam, míg szépen lassan körvonalazódott…

Nyári szünet volt, hosszú, végig itthon a gyerekekkel…

A múlt nyarakhoz képest voltak napok-hetek, amiket már élveztünk is, de azért elfáradtam. Néhányszor strandra is eljutottunk, és a tavalyi év botrányosra sikeredett, „minekjöttünkide” próbálkozásaihoz képest idén már végre jó volt együtt ez is. Aztán a nyár végén elmentünk 5 napra nyaralni a Balatonhoz. Három napig nagyon jól éreztük magunkat. Jó helyen voltunk, jó társasággal. A gyerekek örültek, hogy van homokos part, és medence is. Nekünk nem volt más dolgunk, csak figyelni őket, hogy játszanak és élvezik, amit csinálnak. Ez felemelő volt. El sem hittem, hogy idáig eljutunk egyszer. Komoly lelki FLASH-eim voltak ettől, hogy ez már akkor ezentúl így lesz? És lehet, hogy jövőre akár tengerpartra is mehetünk? Én „kishülye”! Elhittem! HAHAHA! Aztán három nap után jött a feketeleves. Már nem volt olyan érdekes, már nem volt újdonság ez a helyzet, és túl sok lett az élményekből is. Volt cirkuszi előadás, esti vidámpark, sétáló tömeggel vonulás a kirakodóvásárban, minden. Egy dologra nem gondoltunk, mégpedig arra, hogy ez fárasztó, és túl sok is lehet. Az lett. Boginak is, és az (ezek szerint még) hátamon cipelt elmúlt évek csomagjával nekem is. És ha Bogival mi ketten elfáradunk…. hű, hát akkor tud igazán elszabadulni a pokol. 🙂

Érdekes volt látni magam, ahogy ebben a helyzetben viselkedtem…

Bogira voltam dühös, de nagyon. Pedig ő nem csinált mást, csak a szokásos „csakazértsem” és „csakazértis” játszmáit, amit mindig szokott, ha túl van ingerelve. Semmi nem jó, semmiben nem működik együtt, és ha erőltetem, tekintélyt gyakorlok, kirobban belőle a kezelhetetlen düh, őrjöngő kis pukkancs válik belőle, akit mindeközben inkább kis anyaszomorítónak tudnék titulálni magamban, de persze nem teszem, hiszen Ő nem tehet semmiről. Én viszont akkor ott csak azt láttam, hogy ha hajlandó lenne ebéd után lefeküdni kicsit, „mint minden más, normális gyerek”, akkor az egész probléma egycsapásra megoldódna. Mert nem fáradna el este olyan hamar, nem lenne neki túl sok ez az ingermennyiség, és nem kellene miatta az egész család programját felrúgni, mindenki jól érezhetné magát. Erre hegyeztem ki az egészet. Erre voltam nagyon dühös. Mert Ő olyan okos, és máskor, ha észérvekkel alátámasztom, és az Ő érdekét szolgálja, (szökőévben egyszer!) hajlandó aludni, és akkor az olyan sikerélmény, hogy hihetetlen. DE most kérlelhetetlen volt. Ha a fejemen pörögtem, akkor sem volt hajlandó. És akkor még jött a „szomszéd” beszólása, hogy én fogom fel rosszul, és hogy pedig ő minden, MINDEN gyereket el tud altatni. HOGYMIIIIIII???? Ja, hogy én vagyok a béna? (Persze nem így értette, de én így vettem le.)  Erre annyira kinyílt a bicska a zsebemben, hogy olyan dühös lettem, amilyet elképzelni sem tudtam, hogy még tudok lenni. Totál kiborultam, elgurult a gyógyszerem.

Szar anyának, igazi csődtömegnek éreztem magam, MEGINT.

Onnantól megállás nélkül zuhantam a gödör felé, ahol azelőtt voltam. Felsejlett a nem is oly’ régmúlt emléke, a szenvedésé, a kínlódásé, amit az első 2-3 évben átéltünk Bogival. Onnantól kezdve újra csak a problémát láttam, a nehézségeket, és nem tudtam értékelni, ami jó. Néztem a szeretteimet, és láttam, hogy milyen fantasztikusak, mégis nehéz volt őket ilyen állapotban elviselnem. Elégedetlen voltam megint. Mindennel, de legfőképp magammal. Az anyaságommal. És a női mivoltommal is, mert persze eközben a férjemmel sem tudtam törődni, ő meg csak nézte a gyötrődésemet megint.

Az volt az érdekes, hogy figyeltem közben magamat,

és azt láttam, hogy belül ugyanúgy hisztizek, ugyanúgy tombolok, mint Bogi szokott. Ez egy nagy felismerés volt számomra. Hogy miért jött Ő hozzám, miért akadtam össze vele így, miért ekkora kihívás Ő nekem. Hát ezért. Mert kíméletlenül megmutatja azt, amit nem szeretek magamban. Olyan tükröt mutat felém, amibe nem esik jól belenézni. De attól, hogy ezt felismertem, még nem lettem jobban. Azt éreztem, hogy szeretnék minél jobban eltávolodni tőlük (a családomtól) egy kicsit, hogy magamhoz térjek. Rájöttem, hogy már megint hosszú ideje, legalább fél éve nem voltam egyedül, magamban, a gondolataimba merülve egy percig sem. Ez nem jó. Senkinek. Erre igenis szüksége van minden normális embernek, hogy normális maradhasson. 🙂

Így hát kitaláltuk, hogy Mia hetente párszor családi napközibe fog járni. (Amikor megbeszéltem ezt vele, felragyogott a szeme! Vágyik már a gyerekek közé, kicsi Kincsem…) Ezután felhívtam egy segítőmet, aki a férjemen kívül szokott segíteni magamat helyrepofozni. Igazán újat nem mondott, de megkérdezte, mi a helyzet a melóval. Mondtam neki, hogy ez most nem is foglalkoztat, mert most szakdolgozatot írok, államvizsgára és nyelvvizsgára készülök, így majd január-február tájékán, mindezekkel a birtokomban szándékozom felocsúdni, és valamikor ezt követően munkába állni. Jövő szeptemberben kezdi Mia az ovit, addig van időm. Letettem a telefont és gondolkodtam. Szöget ütött a fejemben, hogy miért kérdezte. Hiszen már tudom, mi hiányzik nekem! A sikerélmény. A pozitív visszacsatolás. Az elismerés. És a felnőtt társaság.

Azonnal egyértelművé vált, az a helyzet, hogy betelt a winchesterem a gyerekekkel, váltanom kell, és minél előbb vissza kell mennem dolgozni.

Nos, ez újabb kérdéseket vetett fel bennem. Az a pozíció, ahonnan bő 4 évvel ezelőtt eljöttem, már nem biztos, hogy létezik, a helyzet sokat változott azóta. Mi az, ami igazán jó lenne nekem? Vannak ambícióim, azelőtt sikeres, elismert munkaerő voltam a bankban, tele karrier-tervekkel, lehetőségekkel. Most is ezt érzem, hogy ebben nem változtam. Engem az ösztönöz, ha vannak céljaim, és azokat teljesítenem kell. Kihívásokra van szükségem ahhoz, hogy utána úgy érezzem, maximálisan teljesítettem. És persze ezt ismerjék el erkölcsileg is, anyagilag is. Vannak olyan készségeim, amik kiaknázásra várnak, viszont ehhez azt gondolom, teljes emberként kell majd helytállnom. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az anyaság mennyire változtatott meg. Az ezalatt az idő alatt megszerzett rengeteg tapasztalat, átélt konfliktushelyzet és sikerrel megoldott krízis után azt kell gondolnom, sokkal jobb munkaerő válhat belőlem, mint azelőtt. A stressztűrő képességem mindenképpen fényesre csiszolódott, és nem remélt magasságokig jutott, úgy érzem. 🙂 Kíváncsian várom hát, hogy mi vár rám.

Fura, nemrég még azt terveztük a férjemmel, hogy együtt is dolgozhatnánk.

Az Ő online szolgáltatása (és a megannyi kidolgozásra váró ötletei) annyi munkát és energiabefektetést kívánnának, amire neki nincs kapacitása a személyes konzultációk mellett. Tudjuk, érezzük, hogy én ezt is jól tudnám csinálni. Kicsit beleéltem magam, mi lenne, ha nem mennék vissza dolgozni, hanem neki segítenék ebben? Annyi lehetőség van benne kiaknázatlanul, ez is lehetne nekem egy új cél, adhatna ez is sikerélményt. Elképzeltem és azonosulni tudtam ezzel is. Láttam magam, amint én osztom be a napjaimat, és lehetőségem van magamra és a családomra fordítani elegendő időt. Tetszett ez a jövőkép. Dilemmába is kerültem, hiszen tudtam, hogy itt viszont egyedül dolgoznék, nem lenne meg az, ami most is annyira hiányzik: a kollégáim társasága, azok a kapcsolatok, amelyek miatt úgy szeretek a banknál dolgozni. A másik dolog, ami hiányozna, azok a külső ingerek. Hogy hazaérve a munkából legyen miről beszélni a férjemmel. Legyen munícióm újra beletenni tartalmat a kapcsolatunkba. Új élmények, emberek, ismeretek, tapasztalások, új témák és érzések, amiket jó a másikkal megosztani a nap végén. És a hiányérzet, ami miatt az ember várja, hogy végre hazatérhessen a szeretteihez. Erre van szükségem.

Egyik este hazajött Krisztián és leültetett.

Elmesélte, hogy az utolsó kliense milyen problémával fordult hozzá, és hogy mennyire nincsenek véletlenek. A nő a férje vállalkozásában dolgozik, a papírmunkát ő végzi, a férje pedig a cégvezető, pénzkereső, sikereket elérő. Évek óta így dolgoznak, nem volt ezzel gond, a nő szívesen vállalta ezt a szerepet. Aztán egyszer csak azt érezte, hogy nem boldog. Hogy a férjével ellaposodott, elszürkült a kapcsolat. Nincs már miről beszélniük, nincs már szín, változatosság az életükben. A nő elkezdett üzeneteket váltani egy másik férfival. A történetet nem folytatom… Krisztián rájött, hogy ezzel csak kalitkába zárna engem, ahol szépen lassan elfogynék önmagam lenni. Rájött, hogy nem nyesheti le az szárnyaimat, hiszen ahhoz, hogy tovább szárnyaljon a kapcsolatunk, meg kell adnia a lehetőséget, hogy külön is megvalósíthassam magam. Eszembe juttatta, hogy anno én voltam az, aki támogattam és ösztönöztem arra, hagyja ott a zenetanítást, ami akkor már nem okozott számára örömet. Aztán később az én bátorításomra hozta meg azt a nehéz döntést, hogy leszerelt a katonazenekarból, otthagyva a biztos megélhetést, annak érdekében, hogy a hivatásának szentelhesse minden idejét: segítő lehessen. Ezt nélkülem nem merte volna megtenni. Úgyhogy most itt az idő, hogy Ő támogasson engem, és elengedjen. Mondanom sem kell, mennyire megkönnyebbültem, egy szikla esett le a lelkemről, amiről addig nem is tudtam, hogy ottvan.

Egyikünkben sem volt több kétely, merre vezet a helyes út.

Tudom, hogy vannak, akiknél jól működik a házastársukkal folytatott közös munka. Elismerem, és kicsit irigylem is őket. Én is el tudnám képzelni ezt az életet. De sajnos én máshogy vagyok összerakva. Az én személyiségemnek a saját önmegvalósítás, az autonóm cél és az ennek eléréséhez kapott visszajelzések, az elismerés adják a hajtóerőt. Így működöm, és hiába akarnék magamnak ellentmondani, hosszútávon nem lehetnék boldog. Ez egy fontos tanulság nekem. Hogy mindig figyelnem kell magamra és arra kell mennem, amerre a leginkább úgy érzem, hogy meg tudom élni a saját önvalómat. Akkor nem érhet csalódás, és elégedett lehetek. És amikor úgy érzem, váltanom kell, akkor menjek tovább bátran. És most eljött ez a pont. Mindig eszerint éltem és cselekedtem, most sem teszek másképp. És tudom, bízom benne, hogy lehet karrierem és családom egyszerre. Nőként, anyaként és feleségként is meg fogom tudni állni a helyem. Ki fogom tudni alakítani azt az életet, amelyben jól érzem magam, családostul, karrierestül. Látok magam előtt jó példákat, így most belőlük merítkezem. 🙂

Közben csodák csodájára az allergiám is alábbhagyott. Tudtátok, hogy az allergiás tünetek mögött lelki ok is húzódhat? Amikor kapcsolatunk elején Krisztián mondta nekem, hogy az allergia = fojtott agresszió – nem értettem. Most már tudom, megint igaza volt… 🙂

Most köszönöm, jól vagyok, és megint tapasztaltabb lettem magammal kapcsolatban. A férjemet és a gyermekeimet persze imádom, és magamat is újra tudom szeretni. 🙂 És az is újra bebizonyosodott, hogy amikor az ember válaszút elé ér, nincs annál fontosabb, minthogy a társa is támogassa őt abban, ami számára fontos. Ehhez nem kell más, mint egy boldog, igazán TUDATOS párkapcsolat.

Ha TE is erre vágysz, kattints: www.tudatosparkapcsolat.hu

 

 

 

Share This