Így zajlott a beszoktatás nálunk…

Szerintem, ha szélsőséges akarok lenni, kétféle kisgyermekes anya létezik szeptember-októberben. (És mindegyik teljesen rendben van, hozzáteszem…) Az egyik, aki miután beadta gyermekét a bölcsibe/oviba, mardosó ürességet érez és szomorú, könnyeivel küzd, szinte gyászként éli meg a helyzetet. A másik lelkében pedig pezsgősdugók pukkannak és tűzijáték durrog a háttérben a gyönyörtől, miközben a levegőbe csap: IGEEEEENN! No, ez utóbbi volnék én. 🙂 Így jöttem ki ma reggel a bölcsiből és az oviból, és nagyon jól éreztem magam. És képzeljétek, még lelkifurdalásom sincs ettől. Legalábbis nem hallgatok a negatív hangokra ott bent. 🙂

(Kicsit úgy tudnám leírni az érzést, mint az Aranyhaj című Disney mesében, amikor a csaj kiszabadul a toronyból. Láttátok? Nézzétek meg, baromi jó! 🙂 )

Érzem és tudom, hogy minden úgy van a legjobban, ahogy van, és annál többet nem is kívánhatnék, mint azt, hogy a gyermekeim jó kezekben vannak, imádnak ott lenni, én pedig végre a saját dolgaimra koncentrálhatok. Olyan dolgokra, amelyekre majd’ 4,5 éve nem volt lehetőségem. És ezért nincs lelkiismeretfurdalásom. Mert ez alatt a 4,5 év alatt mindenemet odaadtam, amim csak volt. Minden figyelmemet, törődésemet, utolsó utáni, nem létező tartalékenergiámat is. Még mártíranya szerepben is voltam, ami persze nem követendő, de akkor ennyi telt tőlem. Hálás vagyok a fentieknek, hogy mindezeken átmehettem, és ennyit fejlődhettem általa. Valaki azt mondta nekem nemrég, hogy azért kaptam „nehéz” gyereket, mert én elbírom. Ezzel a mondattal segített nekem a legtöbbet. Ez szép lassan helyretett bennem mindent. Az embernek (főleg, ha Koller Zsuzsannának hívják és ’81.12.14-én született Móron) kellenek kihívások. Aki fejlődni akar és képes, annak folyton feszegetni kell a határait. Ha magának nem feszegeti, hát megteszi azt más. 🙂 Például a gyerekei. (Meg a kineziológus férje…öhm.)

Amiben szerencsés vagyok, hogy mindkettő gyermekemnél és nálam is pont egyszerre érkezett el az a pont, amikor megérett a helyzet az elválásra. Amikor már kellően feltöltekeztünk egymásból, mindent megéltünk együtt, amit lehetett, és mindegyikünkben igény született más társaságra, új élményekre, impulzusokra. És mire eljött ez a pont, a gyermekeimhez fűződő lelki köldökzsinór már elég hosszú volt ahhoz, hogy könnyebben elengedjük egymást. Tudatosan készültünk erre, egy éves koruk után, amikor már nem szopiztak, azért aludtak többször mamáéknál, hogy ehhez is hozzászokjanak. Annyira jól sikerült a projekt, hogy nem csak hozzászoktak, imádják! Olykor több napot is simán boldogan eltöltenek náluk nélkülünk, és ez azt gondolom, így van rendjén. Gyerek boldog, nagyszülő boldog, anya-apa boldog. Több sem kell szerintem. 🙂

Ott tartottam, hogy elválás. Miminél is így történt. Nem gondoltam fél évvel ezelőtt, hogy Ő októbertől minden nap egész napos bölcsis lesz. Aztán elkezdett szeptemberben sóvárgó tekintettel nézni az örömmel oviba induló Bogi után. Láttam rajta, hogy szomorú, és mivel amúgy Ő sosem az, leültem hozzá beszélgetni. Még csak egy-egy szóval tudta kifejezni magát, de rögtön megérettem. Mondtam neki, hogy oviba még nem mehet, oda csak a három évesek mehetnek, ő meg még csak kettő. De van egy olyan hely, amit hasonló, mint az ovi, és kétévesek járnak oda. Úgy hívják, bölcsi. Szeretnéd megnézni? Felpattant a szőnyegről, felragyogott a szeme, és felkiáltott: MEGYEK! BŐCSIBE! Azt gondoltam, jó, majd nézünk egy családi bölcsődét, mint anno Boginak, és heti 1-2 napra mehet. Aztán nem így lett. A sors is úgy akarta, hogy a városi bölcsibe felvegyék őt, pedig mikor érdeklődtünk, nem volt számunkra hely. Aztán lett. Már a beiratkozásnál bement nélkülem a csoportba, és amíg kb. egy órán át töltöttük a papírokat, ő úgy játszott a többiekkel, hogy eszébe sem jutott, hol lehetek. Gondoltam, hogy majd akkor „délelőttös” lesz, és ebéd után mindig elhozom. Nem így lett. Eljött a beszoktatás ideje. Felkészültem azért a sírásra, nehéz elválásokra, bár éreztem rajta, hogy Ő nagyon képben van, hogy mi fog történni. Látszott rajta, hogy tudja, hogy el fogok menni, és azt is tudja, hogy jövök érte. Nem volt benne félelem. Amikor eljutottunk az ebéd utáni ottalváshoz, látszott rajta, hogy várja, hogy Ő is kipróbálhassa az ágyikóját. Hát jó. Nem tudtam, hogy fog elaludni, hiszen itthon már nem akart délután sehogyan sem.

(Úgy látszik nekem két ilyen gyerek is kijutott, aki kétévesen megunta az ebéd utáni sziesztát. 🙂 Bogi pont két éves volt, mikor Mimi született. Képzelhetitek, hogy mennyi pihenés jutott, egy éjjel folyton szopizó újszülött és egy korán kelő, ellenben délután mégsem alvó, dacos kétéves mellett. Huh, hess-hess, inkább vissza se gondolok… )

Simán ment, magától elaludt és elsőre végig aludta a szieszta idejét. A gondozók szerint sem túl gyakori ez… Reggelente, amikor leparkoltam a bölcsi előtt, mondta: „Jólesz…böcsibe…menni.” <3 A harmadik héten volt egy kis mélypont, amire persze számítottunk. Ebéd előtt két egymás utáni napon is rátört egy kis szomorúság, pityergés. Megölelgették,

megbabusgatták, és el is múlt. Többször elő sem jött. Szerintem a testi közelség hiányzott neki, mert azért itthon mindig egymillió puszi és dögönyözés jut neki, ott érthető módon ennyi érintésre nincsen kapacitás. Immár a harmadik héten is

túljutottunk, és még mindig, minden reggel boldogan indul. Amikor megyek érte, örömmel szalad felém, Magdi és Orsi néni pedig minden nap három szóval összefoglalja a lényeget: „Minden rendben volt.” Jól eszik, jól alszik, jókat játszik. És én nagyon boldog vagyok.

Eddig a betegségek is elmaradtak, ami nem lep meg, mert Boginál is így volt. Egyrészt nagyon erős, egészséges gyerekek. Másrészt a lelkükben nem dúl háború az új helyzet miatt, ezért nincs bennük konfliktus, ami testi tünetet okozna. Harmadrészt az én lelkemben is béke van, nem küzdök negatív érzésekkel velük kapcsolatban. Ez számomra is meglepően látványos összefüggés amúgy, pedig azért elég tudatosak vagyunk már ebben is. *

Például nem izgulunk, ha kicsit folyik az orra, vagy köhint kettőt. A legszükségesebb tüneti kezelésekhez folyamodunk (orrszívás nonstop és Sinupret kombó eddig mindig bejött, 4,5 év alatt még a zöld nünüig el sem jutottunk soha). Eközben azt erősítjük bennük (és mondjuk is nekik hittel és meggyőződéssel), hogy erősek vagytok, ez a kis akármi hamar elmúlik, meg se kottyan nekünk, stb. Nem csak mondjuk, hanem így is gondoljuk, nem csak hisszük, hanem tudjuk és kész. Ez szerintem nagyon fontos. Sok példát látok magunk körül, ahol a szülők egyből rohannak orvoshoz, a legenyhébb tünetek mögött is halálos kórokat vizualizálnak, aggódnak, „csak nehogy már megint beteg legyen”, stb. Hiszem, hogy ezek mind önbeteljesítő jóslatok. Tökéletesen borítékolják a betegséget. Szerencsés vagyok, hogy az én gyermekeimnél ez a pozitív hozzáállás ilyen jól működik, és azért is, mert mentes vagyok ezektől az aggodalmaktól. Tudom, hogy aki aggódik, az nem tehet róla, nem azért érzi ezt, hogy a gyerekét megbetegítse, félreértés ne essék. Azt tapasztalom, hogy ha figyelünk magunkra és az érzéseinket és azok következményeit legalább észrevesszük, sok gondtól és bajtól mentesíthetjük magunkat. Nálunk bevált ez a módszer, Bogi 4 éves múlt, és talán 2-3szor volt összesen lázas beteg. Mimi egyszer. Az szerintem nem rossz. 🙂 

*Visszatérve az összhangra: nagyon jó érzés most látni, ahogy az én lelkem újra rendben van, úgy az Ő lelkiállapotuk (főleg Bogié) is sokkal kiegyensúlyozottabb. Kevesebb köztü(n)k a konfliktus. Amikor hazajövünk délután, jó együtt lenni, örülni egymásnak. Végre úgy érzem, szépen minden a helyére kerül, és ez jó. Szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, nem cserélnék senkivel… Mindenkinek ezt kívánom.

Most megyek, írom tovább a szakdolgozatot. A következő bejegyzésben pedig tervezem, hogy összefoglalom, hogyan oldottuk meg a gyermekszületés utáni szexualitás hiányának problematikáját a párkapcsolatunkban. Nem lesz könnyű leírnom, de bevállalom és kész. 🙂

Katt ide: www.tudatosparkapcsolat.hu

Share This