A két papírcetli egymásra találásának története…

…avagy, hogyan lehet meglelni a nagy Őt?

Előző bejegyzésemben megígértem, hogy írok arról, hogyan találtam meg a nagy Őt, a férjemet. 🙂 A hozzá vezető út nem is tündérmese, és nem is telt el zökkenők nélkül. Visszatekintve úgy érzem, minden, ami velem történt, úgy volt jól, ahogy történt. Nem bánok semmit sem, minden kapcsolatból és „nemkapcsolatból”, szerelmes boldogságból és padlótfogós csalódásból leszűrtem, amit le lehetett, és annyival több tudással (magamról) mentem tovább az utamon. Ha visszaemlékszem, már gyerekként is mindig tudtam, milyen kapcsolatra vágyok. Az iskolában nem voltam éppen kedvelt a fiúk körében, későn érő típus voltam. 🙂 Sóvárogva néztem az összefonódó szerelmespárokat a suli bulikban, és tudtam, egyszer nekem is megadatik majd. Idilli, összeborulós, szívet-testet-lelket odaadós, „egymásnak teremtettek minket” – típusú kapcsolatról álmodtam. És ezt az álmot sosem adtam fel. Minden fiúval úgy próbáltam meg, hogy Ő lesz az igazi.

Nyílt szívvel indultam neki az ismerkedésnek, így hát sokat is csalódtam. 🙂

Voltak hosszú, éveken át tartó kapcsolataim. Amikor a felnőttkori leghosszabb kapcsolatomnak vége szakadt, úgy éreztem, lekésem valamiről, ketyeg az órám, hamarosan férjet kell kerítenem. Ekkor 26 éves voltam. Nem tudtam, hogy egy kicsit egyedül kellene lennem ahhoz, hogy magamra találhassak, és tudjam, mit érdemlek. Mivel a női szerepem eléggé háttérbe szorult akkortájt, így annak bizonygatásába kezdtem.

Természetesen a legkevésbé voltam tudatában mindennek…

Jobbnál jobb (és kevésbé jobb) pasikkal ismerkedtem. Tulajdonképpen majd’ mindenkibe szerelmes lettem, aki rám mosolygott. 🙂 Ügyfél, kolléga, bulizó idegen, élsportoló, barátnő-pasijának-barátja, ex, mindenféle volt. Egyedül voltam, nem tartoztam elszámolással senkinek. Voltam szerető harmadik is. Voltam megcsaló és voltam megcsalatva. Éltem együtt néhány évig olyannal, aki semmibe vett, megsemmisítette az amúgy sem a plafont verdeső önértékelésemet, és pénzzel próbálta kiváltani az érzelmeket. A sokadik hűtlenségénél mondta nekem az egyik barátja: „Zsuzsó, túlságosan komolyan veszed a dolgokat!” Nem értettem, miről beszél? Én nem játszadozni szerettem volna, hanem kölcsönös odaadással élni együtt valakivel, akivel boldog lehetek. Ezzel szemben azt a sárkány-Énemet hozta ki belőlem a viselkedésével, akit addig nem ismertem, és innen csókoltatom, mert örülök, hogy jó messze kerültünk egymástól, nem szeretnék vele azonosulni többé. 🙂 Aztán éltem együtt olyannal, akivel annyira baráti volt a kapcsolat, és olyan szintű lelki társ volt, hogy megszűnt a szexualitás. Ebből a kapcsolatból az volt a tanulság számomra, hogy hiába passzolunk egymáshoz nagyon lelkileg, ha nem teszünk azért, hogy a tűz loboghasson, teljesen kihűlnek a dolgok.

Úgy éltünk egymás mellett, mint a jó testvérek. Pedig ez is csak rajtunk múlt volna… A tudatosságnak nyoma sem volt még akkor az életemben.

Aztán amikor a nárcisztikus típusú „megsemmisítő” pasinak kiadtam az útját, megvettem életem első saját kis lakását. Ott érkezett el a fordulópont. Azt mondtam magamnak, hogy amíg normális, hozzám méltó társat nem találok, inkább egyedül leszek. Nem függ senkitől az életem, így annak szentelhettem ezt az időszakot, hogy élvezhessem a fiatalságomat, és nyitott szívvel a sorsra bíztam magamat. Ha jön valaki, jöhet, de nem kerestem görcsösen az igazit. Elkezdtem olyan könyveket olvasni, melyek a pozitív életszemlélet hatásairól, a teremtés erejéről szóltak. Nagyon megfogott a téma.

Rögtön csináltam is magamnak egy dobozt, amelybe kis cetliket és képeket tettem mindazzal, amire vágyom.

Tudtam (a könyvekből), hogy a sóvárgás negatív érzelem, tehát azt csináltam, hogy elképzeltem, mintha már az enyém lenne. Álmodozva, csukott szemmel belehelyezkedtem a szituációkba, hátradőltem, elképzeltem és átéreztem, hogy már az enyém. Megvártam, míg átjárt az elégedettség. Nagyon tetszett, belejöttem. 🙂

Az álompasiról pedig írtam egy cetlit.

Felírtam rá, hogy milyen férfire vágyom. Külső, belső tulajdonságok és azok a dolgok, melyek az eddigi kapcsolataimból tanulva nekem fontosak. Például az, hogy hogyan érzem magam vele, hogy viselkedik velem, én milyen vagyok mellette. Tippeljetek, mennyi idő telt el így? Láttam magam körül, hogy mostanság nem könnyű párt találni, ezért arra számítottam, hosszú ideig leszek szingli. Ott ültem a saját kis otthonomban, ahová azt engedtem be, akit akartam, és ez jó érzéssel töltött el. Tehát „elengedtem” a pasikérdést, határozatlan időre.

Nos, nem telt bele négy hónap, és jött is Krisztián. 🙂 Alig mertem elhinni. Egy barátnőm mondogatta nekem többször, hogy nekem a Koller Krisztián milyen jó lenne, ő igazán hozzám való. Én nem ismertem őt. Megnéztem az iwiw-en (igen, olyan rég volt, hogy még nem volt facebook), szimpi volt, de nem éreztem semmit. Aztán a fentiek többször az utamba sodorták „véletlenül”.

A pillanat mégis csak akkor jött el, amikor Ő is, és én is teljesen készen álltunk rá.

Aznap este is „véletlenül” találkoztunk. Egy buliba mentem egy barátommal. A móri bormúzeum akkortájt még hétvégente zenés-táncos hely volt. A barátom is tudta már helyettem, hogy Krisztiánnal dolgom lenne, így amikor meglátta őt, ránk nézett, egymáshoz húzott bennünket és így szólt: „Szerintem ti igyatok egyet!”, majd lelépett. 🙂 Egyáltalán nem volt furcsa a helyzet, inkább érdekes, izgalmas. Krisztián határozottan nekem szegezte a kérdést: „Van barátod?” Válaszom: „Nincs.” Erre Ő: „Iszunk valamit?” Erre én: „Igen, pálinkát.” Mindketten örültünk, hogy az ízlésünk hasonló, ő is szereti a pálinkát, én is. Ezután elhívott táncolni. Ott is minden stimmelt, mintha mindig együtt táncoltunk volna, nem volt ügyetlenkedés. Percről percre kerültünk közelebb, és onnantól új dimenzióba került az életem. Megszűnt az idő, összekapcsolódtunk, és nem volt megállás. Csak beszélgettünk és beszélgettünk órákon át. Hajnalban hazakísért, és a beszélgetés a munkámra terelődött. Kérdezte, hogy mivel foglalkozom. Elmondtam, hogy támogató vagyok egy banknál, ami azt jelenti, hogy kollégákkal foglalkozom, nekik segítek, ahol tudok, de mostanság azt nem tudom, engem ki támogat? Erre megölelt és megcsókolt. Az a csók olyan felejthetetlen és földöntúli élmény volt, hogy nincs is rá jó szó. Úgy éreztem, egy mesebeli felhőre kerültem, ez biztosan a menyország, és ezt az embert én soha többé nem szeretném elengedni.

Ebből az ölelésből nem akarok kikerülni soha. És így is lett.

Azóta ezen a felhőn ülök és ebben az ölelésben élek. Másnap elhívott moziba, amit meg is bántunk, mert utána reggelig beszélgetve már sajnáltuk a filmnek szentelt időt. Kíváncsiak voltunk egymásra, és arra, hogy az italmámoros bulihangulat után, józanul is megvan-e az összhang köztünk. Megvolt. Átgondoltan tettük fel egymásnak a kérdéseinket, tudva, hogy nem kötünk kompromisszumot csak azért, hogy ne legyünk egyedül. Tudtuk mindketten, ki az, akit keresünk. Kiderült, hogy az alapvető dolgok, mint egzisztencia, gondolkodásmód, az érdeklődési körünk, mind egyezik.

Kiderült, hogy mindketten lezárt múlttal, nyitott szívvel, önálló, biztos anyagi háttérrel rendelkezünk, így nyugodt szívvel, józanul vághatunk bele az ismerkedésbe.

Minden nap találkoztunk. Egy hét után éreztük, hogy ez több, mint szerelem. Még nem mertük hinni, de belül tudtuk. Azt hiszem 3 nap után mondta egy ismerősünknek, hogy én leszek a felesége. Én is tudtam, hogy Vele fogom leélni az életemet. Nem csak éreztem és reméltem, mint a többi rózsaszín ködös időszakban. Tudtam. Hogy honnan?

A harmadik randin elővett egy cetlit, amit addig már többször emlegetett. (Mikor valamit mondtam, vagy tettem, halkan megjegyezte: „Ez is rajta van a cetlin…”) Egy este elvitt a Diófa étterembe vacsorázni, és letette elém a papírt. Tulajdonságok voltak ráírva, külső és belső jellemzők, egész konkrétak. (Nem idézném… :)) Ahogy elolvastam, magamra ismertem. Mosolyogva mutattam meg az én cetlimet. Elolvasta és tudta, róla szól.

Onnan tudtuk, hogy ez nem csak a szokásos, kapcsolatok indulására jellemző „rózsaszín szemüveg” effektus.

Átbeszéltük, milyen tapasztalataink voltak addig, milyen kapcsolatokon, tanulságokon vagyunk túl. Átbeszéltük, milyen szülői, párkapcsolati viselkedési mintát hoztunk magunkkal. Pontos tudatában a múltunknak, minden nehézségből erőt kovácsolva jutottunk el egymásig. Mindketten kipróbáltunk előtte mindent, amire vágytunk, olyat is, amire nem. (Például mindketten voltunk megcsalt és voltunk megcsaló szerepben. Egyikünk sem vágyik egyik oldalra sem még egyszer.) Megéltük mindketten, amit meg kellett élnünk ahhoz, hogy értékelni tudjuk azt, amink van. Ezért vagyunk 120%-ig biztosak a kapcsolatunkban. Ezért tudjuk biztosan, hogy nem történhet olyan, ami miatt ne tartanánk ki a másik mellett. Nincs bennünk hiányérzet, nincs bennünk kétség a jövőnk felől. Így tudjuk annyira értékelni és megélni a jelent, amennyire csak lehet. És azt is tudjuk, hogy mindig tenni kell azért, hogy ez a kapcsolat olyan maradjon, amilyennek szeretnénk. Nincsenek elhallgatott sérelmek, ki nem mondott dolgok. Akkor és úgy mondjuk ki a másiknak a dolgokat, ahogy szükségét érezzük. Tudjuk, hogy mire, miért, hogyan reagál a másik. Mindennek teljes tudatában kommunikálunk. Én tudom, felismerem, amikor anyukám indulatai szólnak ki belőlem. Ő is felismeri, amikor édesapja konoksága „hangján” bánt meg engem. Ezeken rengeteget dolgoztunk, ezért nem okoznak hosszútávon sérüléseket. Jókat veszekszünk, amikor kibújik belőlünk ez a szerep. Aztán utána jót nevetünk magunkon, és megyünk tovább együtt.

Úgy élünk, ahogy emberként együtt élni a leginkább emberi módon lehet. A lehető legkevesebb bántást okozva a másiknak. Nem vagyunk álszentek és tudjuk, hogy lehetnek még problémáink. De úgy állunk a jövőnk elébe, hogy „nincs probléma, csak megoldandó feladat van”.

Együtt bármire képesek vagyunk.

Együtt nevelünk két igencsak erős akaratú, önérvényesítő, magasfokú öntudattal és hozott tudással rendelkező kislányt. Ilyen kaliberű gyermeket (is) csak kellő magabiztossággal, önismerettel és sziklaszilárd lábakon álló kapcsolatban lehet „elég jól” terelgetni. Az ő születésük körüli időszak sem volt könnyű, már tudjuk, miért akkora próbatétel a párkapcsolatban a gyermekvállalás. Egy következő bejegyzésben lehet, hogy erről is írok, hogyan éltük meg ezt az időszakot. Most megyek, megölelem ezt az embert és hálát adok a sorsnak (inkább magunknak), hogy megteremtett(ük magunkat) egymásnak.

Ez volt az életemben az első bizonyíték, hogy a gondolatnak tényleg teremtő ereje van.

Hiszen a boldogságról álmodozó kislánynak megadatott az, amire a legjobban vágyott. A két cetlit pedig azóta is őrizzük a dobozban. A teremtés pedig immár cetli nélkül is folyik tovább…

 

Ha szeretnéd tudni, hogyan érdemes megírni a cetlit, és hogyan kell használni, segítünk!

Ha szeretnéd tudni, hogy a cetlin kívül még mit kell tenned ahhoz, hogy valóra váljon az álmod, segítünk!

Ha nem csak várni szeretnéd az igazit, hanem tenni is akarsz érte, segítünk!

Ha szeretnél hasonlóan jó párkapcsolatot, a www.tudatosparkapcsolat.hu oldalon elérhető, Krisztián magánéleti és szakmai sikereiből összegyúrt online tanfolyam a segítségedre lesz!

Share This