Kinek, mit jelent eléggé jó szülőnek lenni? Az biztos, hogy tökéletesek sosem lehetünk, ezt jobb minél előbb belátni. Én arra törekszem, hogy ELÉG jó anyja legyek a gyerekeimnek. Miközben elég jó felesége vagyok a férjemnek. Nemsokára pedig mindemellett elég jó kolléga legyek újra, amikor megint visszatérek dolgozni. Ezek között a szerepek között (is) kell lavírozni, ami valljuk be, elég nehéz.
Nem is olyan régen még minden szerepben, mindenkinek meg akartam felelni.
Magamnak tettem túl magasra a lécet, olyan szintre, amit képtelenség megugrani. Ettől pedig igazán rosszul éreztem magam. Önmarcangolás, ez a jó szó. Meg mártír szerep. Meg az, hogy „mit szólnak ehhez mások?” Sokszor azt éreztem, hogy ezt lehetetlen megoldani. Amikor arra volt késztetésem, hogy egyedül csináljak mindent (gyerekeket ellátni, játszani is velük, türelmes anyának lenni, pöpec háztartást vezetni, bioból finomat főzni, férjre is figyelni…) attól éreztem magam rosszul, hogy nem megy minden egyszerre. Kicsit maximalista vagyok, bevallom, szeretek mindent a tőlem telhető legjobban csinálni az elejétől a végéig. (No, ezt kellett megtanulnom elengedni…)
Amikor pedig segítséget kértem, és kiderült, hogy még annál is több segítségre van szükségem, mint amit az elején gondoltam, akkor pedig azt éreztem, hogy ettől vagyok totál béna. Hogy mindent más csinál helyettem. Nem volt sikerélményem. Kikerült a kezemből az irányítás. (Kicsit kontrollmániás is vagyok, igen…) Csak futottam az események után, és néztem, ahogy elrohannak előlem.
Miután kicsi Mia megszületett, az első év totál káosz és tűzoltás volt. Csak arról szólt, hogy túléljük ezt az időszakot valahogy. És nem attól volt nehéz, hogy kisbaba volt a háznál. Abban tényleg nem volt már nehézség, hogy Őt ellássam. Rutinosan ment az egész, igény szerint szoptattam, hordoztam, figyeltem az igényeit, és a lehető leghamarabb kielégítettem azokat. Valahogy a második babánál már tényleg sokkal lazábban, ügyesebben csinálja az ember ezeket. Amire viszont biztosan nem lehetsz felkészülve, az az, hogy az elsőszülött gyermekből mit vált ki ez az egész, és azt TE/TI szülőként hogyan tudjátok majd kezelni. Vagy legalább kibírni. 🙂 No, ettől igaz a mondás, hogy a második gyermek születése után nem csak duplán olyan nehéz a helyzet, mint az elsőnél. Inkább HATVÁNYOZOTTAN! Úgy is mondhatnám, hogy tulajdonképpen arra is van esély, hogy simán elszabadul a pokol. Nálunk mindenesetre így történt. Mert semmi nem úgy sül el, ahogy az ember elképzeli, és semmi nem válik be, amiről az ember azt gondolná, úgy fog cselekedni. Olyan helyzetek adódnak, amelyekre egész egyszerűen nem létezik optimális megoldás, maximum arra jók, hogy elképzelhetetlen szintre tágítsák az ember amúgy is végletekig rugalmasnak hitt ingerküszöbét. Ilyenkor menthet meg minket az a gondolat, hogy mint minden (jó is, rossz is), ez is csak ÁTMENETI, majd elmúlik.
Tervezem, hogy indítok majd egy post-ot, ahol mindenki bedobhatja a közösbe a legdurvább ilyen sztorikat, amikor azt érezte, hogy ebbe tényleg bele lehet hülyülni. Van a tarsolyomban egy pár. 🙂 A különbség az egy évvel ezelőtti állapothoz képest az, hogy most már tudok nevetni rajta. Illetve magunkon, helyzet közben is. Ehhez pedig (többek között) az kellett, hogy pont egy éve átaludjunk szinte minden egyes éjszakát. Mert ha visszagondolok, fáradtan, elcsigázva, leszívott energiákkal, felfokozott idegállapotban, emiatt depressziósan, totál szétesve tényleg nem könnyű jól reagálni konfliktushelyzetben. (Az pedig tény, hogy egy ilyen helyzet attól függően fokozódik az egekig, vagy múlik el szép csendben pár perc alatt, hogy az ember szülőként hogyan reagál rá…) Úgyhogy fel a fejjel annak, aki épp ebben a cipőben jár. Van remény! 🙂
Az pedig egészen biztos, hogy ebben nem lehet okosnak lenni, mert minden gyerek és minden család más és más. Még tanácsot adni sem lehet, mert nem látunk bele, nem érezzük kicsit sem, hogy mit él át a másik édesanya. Nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma tűrőképesség, és nincs két egyforma viselkedési minta sem, amit hozunk magunkkal. Emiatt van az, hogy szülőnek lenni tényleg a legjobb önismereti tréning, ebben biztos vagyok. Soha nem tudtam volna meg magamról ezeket a dolgokat, és nem lennék most az, aki vagyok, ha nem lennék édesanya. Ezért (is) hálás vagyok!
Azt viszont látom és érzem, hogy a környezetünkben sokan nincsenek tisztában a saját felelősségükkel, a kimondott szavaik következményeivel! Azzal, hogy mások életébe beleszólni, kéretlen tanácsot adni, véleményt ráerőltetni – saját tapasztalat alapján – egyszerűen mérhetetlen TUDATLANSÁG és TAPINTATLANSÁG!
Mint ahogy mindenkiében lehet, a mi életünkben is találnak néhányan kivetnivalót. Például néhányan nem értik, miért töltünk el annyi időt együtt a szüleimmel. Nem csak nem értik, még el is mondják! 😀 Többször hallottam ezt vissza, ezek szerint lehet, hogy folyton ezzel foglalkoznak? Nem tudom, én mindenesetre örülök, hogy engem nem nagyon érdekel más emberek élete… jól elvagyok a magaméval. 🙂 Szerencsére ismerem ezt a jelenséget, érdemes beszélni róla, miért van ez. Az ilyen személyiségben a tudatosságnak még a csírája sem fedezhető fel. Az ilyen ember ahelyett, hogy a saját életével foglalkozna, inkább másokéba szól bele, mert ha a saját életét élné, feltűnnének benne igen komoly problémák, amelyekkel foglalkozni kellene. Netalán megoldani. Esetleg szakértő segítséget kérni. Olyankor pedig igencsak tükörbe kell nézni, és ebben a tükörben igen élesen rajzolódik ki a saját esendőségünk és temérdek hibánk. Ezért ebbe belenézni bátorság. No, ez az, ami nincs meg sok emberben. Inkább önigazolást keresnek mások életéből, hogy ő ezt jobban tudja, biztosan jobban csinálná, tehát ő milyen okos. Máris jóllakott az ego.
Látszik, hogy az ilyen embereknek fogalmuk sincs arról, hogy úgy is lehet élni, ahogy az NEKÜNK jó, és nem pedig úgy, ahogy az MÁSOKNAK tetszik! És hogy létezik olyan tiszta kapcsolat szülő és felnőtt gyermeke között, ahol MINDENT meg tudnak beszélni egymással. Ahol a nagyszülők akkor és olyan mélységig folynak bele az unokák életébe, ahogy az számukra jól esik! Mert ez nekik nem nyűg, hanem öröm! És a saját belátásuk szerint teszik. Egy ilyen családban jól működik az őszinte kommunikáció. Ha egyik héten sok volt nekik a gyerekzsivaj, megbeszéljük, és úgy szervezzük a következő hetet, hogy nyugodtabb legyen, mindenkinek. A nagyszülőknek is! A következő nehéz időszakban pedig megint Ők tehermentesítenek bennünket. Egy igazán szerető és tudatos családban ez így működik. Kölcsönösen.
Egy ilyen családban mindenki tudja, hogy az idő a legnagyobb kincs, amit együtt tölthetünk. Nem sok van ebből, örülni kell minden pillanatnak! Addig, amíg ilyen kicsik a gyerekek, addig lehet nekik a legértékesebb útravalót adni az életükhöz. És ebben a nagyszülőknek kulcsszerepük van. Amíg az anya otthon van, addig tudnak annyi időt együtt tölteni szeretetben és együttműködésben a nagyszülőkkel együtt, amennyit csak lehet. Ha újra munkába áll, a gyerekek oviba, iskolába mennek, onnantól elrohannak az évek… Mi tudjuk ezt. Ezért most kihasználjuk a lehetőséget, hogy minél több időt töltsünk együtt. Mert ez a varázslatos kisgyermekes, kisbabás időszak már soha nem tér vissza. Hát ennyi az ok. A régi időkből ebből a szempontból én jónak tartom a többgenerációs együttélést. Ez most nekünk egy kicsit olyan, és mégsem. Igen, ebben az évszázadban is van erre lehetőség.
Csak merni kell segítséget kérni, merni kell kommunikálni egymással.
Nem kell belehalni semmibe. Sem az anyaságba, sem a nagyszülőségbe. Együttműködés, szeretet, elfogadás. Ez a mi módszerünk, jelentem, működik! Érdemes kipróbálni! Mások életében vájkálás helyett. A fejlődés sosem áll meg, az önismeretnek mindig vannak felderítetlen mélységei, ott érdemes inkább ásót ragadni. J Szerintem. De ez csak az én véleményem. Szeretem, hogy mindenkinek lehet más véleménye. Csak ne bántsuk egymást érte. Elfogadás. Mindig ez a legjobb, amit tehetünk. Csak gyakorolni kell. Eleinte nem könnyű, tudom.
És hogy szerintem milyen az elég jó szülő? Az elég jó szülő ráhangolódik gyermekére és nem rátelepszik. Figyeli az igényeit, de nem elveszi tőle az önálló cselekvés fonalát. Amikor kell, mélyebben folyik bele az életébe, magától észreveszi, ha segítség kell. Azt is észreveszi, ha már félre kell állni, kicsit háttérbe vonulni, kicsit magára hagyni a gyermeket, hadd tapasztaljon. Az elég jó szülő békén hagyja a gyereket, lehetőséget teremt neki arra, hogy önálló legyen, amikor kell, elengedi a kezét. Az elég jó szülő felnőttként is a gyermeke mögött áll, így a „gyermek” úgy érzi, számíthat rá, bármi történjék is. Hozzá bármikor hazamehet. Neki bármit elmondhat. Az elég jó szülő élményeket ad a gyermeknek tárgyak helyett, és az osztatlan figyelmét, amikor csak lehet. Emellett az elég jó szülő nem adja fel önmagát. Tudja, hogy a példával, viselkedésével tanítja a legtöbbet. Nem a hegyibeszédekkel. Kiáll magáért, hogy gyermeke is kiálljon magáért az életben. Az elég jó szülő és gyermeke között működik az őszinte kommunikáció. Az elég jó szülő… Épp olyan, mint édesanyám és édesapám. Én is legalább ilyen jó szülő, és ilyen nagyszülő szeretnék lenni. Szerencsés vagyok, hogy vannak nekem. És a kislányaim is szerencsések, mert ilyen nagyszüleik vannak, legalább olyan jók és odaadók, mint az én nagymamám és nagypapám voltak nekem gyerekként. A tőlük kapott emlékek és élmények olyan mélyen égtek belém, hogy soha nem fogom elfelejteni őket. Ennél fontosabb ajándék nincs az életben, szerintem…
Kívánok mindenkinek ilyen családot, mint a miénk. Köszönet és örök hála mindezért!
Elég jó szülőnek lenni szerintem kicsit nehéz is, meg nem is. Az biztos, hogy az alapja egy stabil, boldog párkapcsolat. Enélkül nem tudunk követendő példát adni a gyermekeinknek. Ez csak rajtunk áll. Légy te is tudatos szülő! Legyen neked is tudatos párkapcsolatod!
Van segítség!
Elérhető a www.tudatosparkapcsolat.hu weboldalon online tanfolyam formában (is)!
Legutóbbi hozzászólások