Nagyon jó témaötletet kaptam egy kedves olvasómtól! Eddig ez nekem nem jutott eszembe, pedig érdemes beszélni róla, mert nem egy egyszerű mutatvány zökkenőmentesen megoldani kicsi gyerekekkel a költözködést. Szívesen mesélek, van is mit! 🙂
Tizenvalahányszor költöztem életem során… kimondani is sok!
Tizenkilenc éves koromban költöztem el otthonról, akkor még csak bőröndökkel, az akkori kedvesemhez. Vele együtt már bútorostól mentünk egy közös lakásba, a negyedik emeletre. Aztán 7 év után jöttem el, bőröndöstől visszaköltöztem a szüleimhez. Ezután a következő pasihoz költöztem, akivel két évet éltem együtt. (Egyszer vele is költöztünk, albérletből saját lakásba.) Amikor vége lett, onnan is bőröndökkel jöttem vissza a szüleimhez. (Kétszer, mert egyszer kapott egy második esélyt, én pedig begyűjtöttem egy második pofáraesést.) 🙂
Isteni volt visszamenni a kis szülői lakásba, ahol már berendezkedtek a kettecskén töltött évekre, bármilyen szeretettel fogadtak is. Kanapén aludni, fél polcokra berendezkedni, felnőtt fejjel, más életritmusban, kölcsönösen „kényszeralkalmazkodni”… majd egyszer elmesélem ezt is.
Ezután vettem meg a saját kis lakásomat, ahová bebútorozhattam megint, immár függetlenül. Ekkor jött képbe a férjecském, akivel először nálam laktunk, azután az ő kicsi lakásába költöztünk (mert mégis szebb, jobb, földszinti, stb). Innen akkor mentünk tovább, mikor már a hasamban volt Bogi, hiszen hármunknak már nem lett volna kényelmes. A másik ok az volt, hogy ideálisabbnak tűnt a szülővárosunk, hiszen itt vannak a nagyszülők, akik így könnyebben, gyorsabban hadra foghatók vész esetén.
Utólag áldom az eszünket, hogy így döntöttünk…
Itt egyelőre csak bérelni akartunk valamit, mert azt gondoltuk, hogy majd a két lakást eladva, újra a nagyvárosban fogunk letelepedni végleg. Már akkor is nehéz volt albérletet találni. Egyetlen ajánlat adódott csak! Egy negyedik emeleti panellakás, de szép, ötletesen átalakított, teljesen felújított otthon. Szerettük, de azért nem volt könnyű fel-le cipelni a bébit a negyedikre, főleg cekkerekkel.
Aztán egyszer csak jött egy lehetőség, amire nem mondhattunk nemet.
Bogi még nem sokkal volt több fél évesnél, amikor egy ismerősünk a megüresedett kertes házába megbízható lakókat keresett. A bérleti díj baráti volt, a házikó szép, jó helyen. Azonnal költöztünk. Ja, nem. 🙂 Előbb még festeni kellett, padlószőnyegezni az egészet, valamint konyhaszekrényt beépíteni, mert az nem volt benne. Izgi volt! Krisztián sokat dolgozott, majd amikor itthon lett volna, ment házat újítani. Tél volt és hideg, a ház fűtetlen, így túl sokat nem tudtunk együtt lenni azokban a hetekben. Néha meglátogattuk apát, de mivel Bogi még csak mászni tudott, kézben foghattam végig. Sejthetitek, hogy Ő nem az a nyugodtan szemlélődős fajta. 🙂 Az ajtófélfára akasztható hinta jól jött, abban pár PERCig szívesen rugózott. 🙂 Emlékszem, hogy a konyhabútor beszerelését sem akarta szakemberre bízni, hiszen PASIból van, Ő képes megcsinálni. Próbára tette a türelmemet ezzel nagyon! Sokkal több időbe telt így, hiszen aki nem vízvezeték szerelő, és nem is asztalos, annak bármilyen ügyes is, a kevesebb rutin miatt minden tovább tart. A plafonon voltam, erre tisztán emlékszem. Dúltam-fúltam, elégedetlenkedtem. Veszekedtünk is, többször, sok volt a feszültség közöttünk. Bezárva éreztem magam abban a kicsi lakásban a negyediken egy nem alvó, zsizsegő, többemberes babával, és még apa sem jött haza, amikor szokott, mert ment a házba dolgozni. (Én szegény… 🙂 ) Egyszer, amikor a tűzhelyet kötötte be éppen valakivel, kirobbant közöttünk egy jó nagy vita. Úgy kihozott a sodromból, mint még addig soha, de láttam rajta, hogy én is Őt. 🙂
Érdekes, hogy gyerekkel derül csak ki igazán, hogyan tűri az ember a stresszhelyzeteket, a költözés pedig kimondottan jó önismereti tréning.
Nekem is, de Krisztiánnak is az volt. 🙂 Kevés dolog idegesíti fel igazán, de a költözés, kiváltképp! Ekkor olyan Énjét ismerhettem meg, akiről addig nem is tudtam, hogy létezik. Makacs volt, önfejű és kompromisszumra kevéssé hajlandó. Mintha nem is az én férjem lett volna!
Természetesen hamar kibékültünk és megbeszéltük, mi okozta a köztünk feszülő ellentéteket.
Több dologra jöttünk rá. Az egyik, hogy ebben a helyzetben mindkettőnkből tisztességesen előjött a szülőktől hozott viselkedési minta.
Ő az apukája hangján szólt hozzám, az ő „pasisága”, határozottsága, konoksága hatványozódott benne.
Nálam az anyukám egyik oldala jelent meg erősen, akaratosság, nehéz alkalmazkodás, türelmetlenség, elfogadás hiánya, jelzések támadásként való értelmezése képében.
Akkortájt sok időt töltöttem anyukámmal, mivel a költözésnél is sokat segítettek a szüleim. Vigyáztak Bogira, vagy amit éppen kellett. Így természetesen az ő személyiségének stresszesebbik oldala fokozottan hatott rám. Ez nem baj, csak észre kellett venni, és tudatában kellett (volna) lenni a reakcióinknak, hogy melyik a miénk, és melyik hozott minta. Tanulság volt nekünk ebből, hogy ilyenkor számunkra az a segítség, ha elviszik a gyereket és máshol vigyáznak rá, mert ha ott vannak, úgyis csakazanya kell a bébinek, és megáll az ész, meg a tudomány. A lakással kapcsolatos dolgokban (berendezés, szerelés, pakolás) úgysem tud más segíteni, azt nekünk kell úgy kialakítani, ahogy szeretnénk. Egyébként is jól esett a nonstop babázásból kicsit kizökkenni és mást csinálni, mert Bogi mellett azon kívül, hogy 0-24-ben vele foglalkoztam, minden más tevékenység kihívásnak bizonyult. 🙂
Én megtanultam ebből azt, hogy a férjem mellett kell kiállnom bizonyos vitás helyzetekben, mert mi így vagyunk egy család,
és ebbe másnak (bármilyen közeli rokon) beleszólása nem lehet, bármilyen jó szándék által van is vezérelve.
No, aztán túléltük ezt is, berendezkedtünk, eltelt két év, közben Mia is megszületett. Éreztük, hogy változik az elképzelésünk a jövőt illetően. A gyerekek lettek a legfontosabb szempont a lakóhelyünk szempontjából is. Boginak ovit kellett választani. Láttuk, hogy dönteni kell, mert nyilván oda fog oviba járni, ahol házat veszünk, tehát ott kell házat vennünk, ahol oviba szeretnénk járatni. 🙂 Az óvónéni személye nagyon hamar körvonalazódni látszott, mert a családunk révén már jól ismert Gyöngyi néni a kertszomszédunk volt akkortájt. Micsoda véletlen! 🙂 Sokat beszélgettünk a kerítésnél, a málnabokor ágai közt, és ismerve a módszereit biztosan tudtuk, Bogi jó kezekben lesz Nála. Így már csak házat kellett találnunk. A szívünk még mindig a nagyváros felé húzott, így megbeszéltük, hogy megadjuk az esélyt, és ott is keresgélünk, aztán majd meglátjuk, hol találjuk meg az álomotthont. A fentiek is úgy akarták, hogy a szülővárosunkban maradjunk, mert egyszer csak egy hirdetés nagyon szimpatikus lett. Kiderült, hogy ismerjük is az eladókat, így könnyen ment a tárgyalás is. Megláttuk, és tudtuk, ez az, amit keresünk. Az ár is nagyon jó volt, és az adottságok is olyanok, sőt jobbak voltak, mint az eredeti elképzelés.
Újabb bizonyíték, hogy az elképzelésnek, a gondolatnak tényleg teremtő ereje van!
Nagyon boldogok voltunk, hogy megtaláltuk ezt a házat, de a hír kevésbé volt szívderítő, hogy MÁR MEGINT KÖLTÖZÜNK! 😀 Életemben nem gondoltam volna, hogy ennyiszer át kell élnem ezt a cécót…
Ezzel akár új olimpiai sportágat is indíthatnánk, „Hogyanszívassukmagunkatmegakölyköketis” címmel. 🙂 Persze mindennek van előnye is! Ennek az volt, hogy végül ez a költözés már nagyon flottul ment, hiszen sokat tanultunk az előzőkből. Mindenkinek helyén volt a szerepe a folyamatban. A nagyszülők tökéletesen tehermentesítettek bennünket, a gyerekeket annyiszor vállalták, és vitték el, amennyiszer csak lehet. Megbeszéltük előre Krisztiánnal, hogy nem fogom sürgetni, türelmesen, és egymással kölcsönösen együttműködve fogjuk véghezvinni a folyamatot. Ő több szakembert bízott meg, mert úgy érezte, többet ér az ideje, mint a pénz, amit kiad ezért. Én türelmes voltam, nem követelőztem a határidővel, elengedtem a sürgető késztetéseket a beköltözésre vonatkozóan. Meghallottuk egymás érveit, és konstruktív beszélgetést követően hoztuk meg a döntéseket. Úgy határoztuk meg a bentlakás idejét is, hogy legyen idő mindkét félnek a dolgait egyenesbe hozni. Minden klappolt, egész könnyen ment. Nem veszekedtünk, sikerült egymás felé fordulva, előrelátóan, kéz a kézben, sok-sok kompromisszumot kötve megoldani a helyzetet, és immár boldog háztulajdonosként éldegélünk a remélhetőleg végleges otthonunkban. 🙂
Egy szó, mint száz: igaz, hogy nem tervezzük, de lehet, hogy mégis úgy hozza az élet, hogy még innen is elköltözünk. Abban viszont biztos vagyok, hogy a kapcsolatunkat ez már nem fogja próbára tenni. 🙂
Ha Te is szeretnéd, hogy a kapcsolatod hasonlóan tudatos és boldog legyen, ajánlom az online tanfolyamot: www. tudatosparkapcsolat.hu
Ha Te is szeretnél képessé válni a hozott viselkedési minták felismerésére és elengedésére, hogy a jelenlegi párkapcsolatod még jobb lehessen, erre is jó az online tanfolyam: www.tudatosparkapcsolat.hu
Legutóbbi hozzászólások